A francia forradalom és a napóleoni háborúk idején az aboukiri, és a koppenhágai csatákon kívül számos hasonlóan jelentős tengeri ütközet zajlott. Ezen két csata kiemelése meglehetősen önkényes, de nem véletlenszerű. A kiválasztott csatákat több tényező is összefűzi: a csaták történeti egymásutánisága, az események végkimenetele és sok más mellett elsősorban Nelson személye.

Munkámban leginkább a címben is megjelölt két tengeri ütközet taktikai elemeit kívánom bemutatni és összehasonlítani. Megpróbálok választ adni arra, hogy vajon miben rejlett a Royal Navy ereje? Vajon kimutatható-e bármi féle párhuzam a szárazföldi és tengeri erők vezérletének taktikai felfogásának átalakulásában.

A francia forradalom és a napóleoni háborúk idején az aboukiri, és a koppenhágai csatákon kívül számos hasonlóan jelentős tengeri ütközet zajlott. E két csata kiemelése meglehetősen önkényes, de nem véletlenszerű. A kiválasztott csatákat több tényező is összefűzi: a csaták történeti egymásutánisága, az események végkimenetele és sok más mellett elsősorban Nelson személye. Igazi feltűnése a saint vincent-foki csatához fűződik, melyben kezdeményezőképessége már a csata kimenetelénél is döntő volt. Hadmozdulatai a haditengerészet új szellemét tükrözték, mely úgy tűnik sokat tanult a szárazföldi csaták változásaiból. A haditengerészet kezdett a saját logikája alapján működni és eredményessé válni. A Nelson életével foglalkozó könyvek általában elismerik, hogy erényei a tengeri hadviselésben ott mutatkoztak meg, hogy nem csak az ellenség legyőzését, de annak megsemmisítését is célul tűzte ki. Ez különösen azért volt értékes megközelítés a Brit Haditengerészet számára, mert tapasztalhatták, hogy az elmúlt évek eredményes csatározásai[1] ellenére is “inkább csak domináns, mint egyeduralkodó erőként voltak jelen a vizeken.”[2] A megsemmisítéshez pedig szükséges volt, hogy kezdeményezzen és hogy gyors legyen a flotta.. Gyorsasága, ahogy később is látni fogjuk kevésbé a hajók gyorsaságán, mint a manőverek véghezvitelén múlott. Kezdeményezés igyekezett önmagának fenntartani, így a csaták során sikerült mindvégig a kezében tartani az eseményeket. Nelson a lehetőségekhez mérten mindig erőltette az összecsapásokat. Általában a legnagyobb gondot az ellenfél megtalálása és csatára kényszerítése okozta, így igyekezett kihasználni minden olyan alkalmat amikor lehetősége nyílt az ellenfél megsemmisítésére. Az angol flotta (többek között számbeli fölényével is) oly mértékben felül múlta az ellenfelét, hogy annak alapvetően más stratégia alapján kellett működnie. Vagy igyekezett az angol flottákat külön-külön megsemmisíteni a számára lehető legkedvezőbb alkalomkor, vagy beérte a tenger/ek egy részének egy bizonyos időre korlátozódó ellenőrzésével. Ugyanakkor az admiralitás arra törekedett, hogy ha megsemmisíteni nem is tudja az ellenfelet, legalább korlátozza annak mozgását. A már említett számbeli fölény mellett egy igen jelentős minőségi előnnyel is rendelkezett a Royal Navy. Az angol flotta a hajók minőségének tekintetében a múltban rendszeresen fölülmúlta ellenfeleit, a különbség azonban ekkoriban nem, vagy csak alig volt jelentős[3]. Mivel a hajóépítés modernizációja kissé lelassult, így még a nem teljesen az élvonalban lévő flották is viszonylag korszerű hajókkal büszkélkedhettek. Jelentős előnnyel rendelkezett azonban az angol flotta az emberállomány tekintetében. Az angol tengerészek, tüzérek és tisztek képzettsége alaposan felülmúlta a többi nemzet “szakmabelijeinek” képzettségét. Ahogy az angol flotta, már említett, gyorsasága leginkább a tengerészek ügyességén múlott, úgy az ellenfélnél kétszer !!! nagyobb tűzerő a tüzérség gyakorlottságán míg a navigáció pontossága a tisztek tapasztaltságán múlott. Ezeket az előnyöket igazán csak új taktika alkalmazásával lehetett kiaknázni és ebben volt igazán nagy szerepe Horatio Nelsonnak. A már eddig is említett és ezután bővebben bemutatásra kerülő taktikai elemek azonban nem tulajdoníthatók egyedül Nelsonnak, hiszen azok megvalósítása ehhez túlságosan is zökkenőmentesen történt. Nelson személyisége alkalmas volt arra, hogy jó kapcsolat fenntartásával, a tisztekkel sikeresen együttműködve, a lehető legmegfelelőbb terveket dolgozzák ki támadásaikhoz. A morál ennek, a korábbi sikereknek és Nelson lelkesítő beszédeinek köszönhetően a maximális teljesítmény elérését tette lehetővé.

Aboukir

1798 májusában, tizennyolc hónap szünet után érkezett ismét angol flotta a Földközi-tengerre. A cél eredetileg Napóleon egyiptomi akciójának megakadályozása volt. Ugyanúgy májusban indult útjára Brueyes Toulonból száz szállítóhajóval és Napóleonnal. A francia flotta felkutatása azonban a rendelkezésre álló hajóállomány miatt igen nehéz volt. A Nelson által áhított fregattok segítségével lehetőség nyílt volna talán már a szárazföldi seregek átszállításakor megtámadni a francia flottát. Az angol flotta ezúttal, talán a célnak nem túl megfelelően elég homogén összetételű volt. Többségét (13db) azok a kétsoros, 74 ágyús sorhajók tették ki, melyek amúgy kitűnően helyt álltak a Földközi-tengeren, de felderítésre nem igazán lehetett jól használni. Az elavult 50 ágyús Leander sem volt alkalmas ilyen típusú feladat ellátására, ráadásul sorhajónak sem felelt meg a mérete. A kis két árbocos Mutine pedig még felderítésre is kicsi volt. A sorhajók számában bár megegyezett a két flotta, azok mérete azonban a franciák felé billentette a mérleget. A kilenc 74 ágyús hajó mellett ugyanis a franciák rendelkeztek három 80 ágyússal és a hatalmas 120 ágyús L’Orient-tel. Összességében az angolok 1012 ágyújával 1196-ot tudtak a franciák szembe állítani és egy ennél nagyobb arányú különbség a szolgálatot tevőknél is fennállt. Ezt a különbséget a jó támadó taktika megválasztásával lehetett csak igazán kiegyenlíteni. Nem elhanyagolható ugyankkor, hogy számos körülmény az angoloknak kedvezett, túl azokon a jelenségeken, melyeket korábban említettem.

A francia flotta csak látszólag vett fel erős alakzatot az Abukiri-öbölben. Az ilyen módon való felállás ötletét feltehetőleg Hood 1782-es taktikája adhatta. Azonban az, ami a Karibi-tengeren hatásos volt, a változékony széljárású Földközi tengeren már jóval kevésbé volt az. Kiszámíthatatlan volt az ellenség mozgása, még akkor is, ha az érkezés irányát pontosan ismerték volna. Azonban azt sem ismerték, hiszen nem gondoskodtak a felderítésről. Így aztán persze nem csak az ellenség érkezésének iránya, de ami még súlyosabb az ütközet várható időpontja is titok volt a franciák számára. Fölöslegesen hozták a franciák ilyen hátrányba magukat, hiszen az angolokkal ellentétben ők rendelkeztek megfelelő számú fregattal, így akár felkészültem is fogadhatták volna az angol támadást. A csata végkimenetele szempontjából kevésbé lényeges hibának tűnik, hogy a hajókat külön-külön és nem együttesen horgonyozták le. Tagadhatatlan, hogy ennek köszönhetően az angol hajóraj felfejlődése sokkal gyorsabb lehetett és jóval kevesebb kárral és veszteséggel járt. A francia flotta hajói között ugyanis elég nagy rések voltak ahhoz, hogy közöttük az angol hajók elférhettek. Nem lehet tudni, hogy Brueys (a francia flotta parancsnoka) számított-e arra, hogy az angolok igyekeznek majd áttörni a vonalat, vagy hogy csak a lehorgonyzás kivitelezésén múlott hogy ez mégis sikerült. Az, hogy az angol flottának teljesen váratlanul[4] és igen gyorsan sikerült felfejlődnie a francia felállással szemben a lehető legmegfelelőbb módon, jórészt eldöntötte a csata végkimenetelét (a két flotta abszolút teljesítményének ismeretében).

A csata lefolyását leginkább azért érdemes végig kísérni, mert így válik láthatóvá, hogy az angol flottának hogyan sikerül ezeket a franciák által nyújtott lehetőségeket előnyre, majd az előnyöket győzelemre váltani. Nelson korábban már említett hadvezetési módszere, mely a stratégia teljes ismeretén túl annak kialakítását is biztosította a flotta minden egyes kapitányának, ezt tette lehetővé. Nelson stratégiájának ismeretében és ahhoz alkalmazkodva a hajók kapitányai önálló döntéseket hozva, nagy kreativitással és kezdeményezőképességgel és mégis összehangoltan voltak képesek végrehajtani egy offenzívát.. Nelson ennek ismeretében mert vállalkozni egy azonnali támadásra és így nem kellett lemondani a váratlanság óriási előnyéről.

Az éjszaka végrehajtott támadás igazán csak a felfejlődés szempontjából volt aggályos, de a későbbiek ismeretében úgy tűnik, Nelson helyesen döntött amikor mégis a támadás mellett döntött. A hajósor élén a Goliath haladt Thomas Foley kapitány vezetésével. Kellő meglepetést okozva a franciák körében a hajósor első és második hajója között áthaladva próbált lehorgonyozni az első sorhajó a Le Guerrier mellett. Bár az ellenséges ágyútűz közepette a manővert nem sikerült ebben a formában megvalósítani az mégsem okozott zavart az angol hajók felfejlődésében: A Goliath végül a második francia sorhajó a Le Conquerant mellett horgonyzott le, míg a második angol hajó, a Zealous, a francia sort megkerülve érkezett a szabadon hagyott Le Guerrier mellé. A további felvonulást a Culloden megfeneklése ellenére is sikerült megfelelően véghezvinni. Az Audacious, az Orion és a Theseus a Goliath felvonulását követve sorban a harmadik, a negyedik és az ötödik francia hajó mellé érkezve bocsátkoztak harcba. Másik oldalukon hamar végzetes csapást mértek, a csata első áldozatára, a jobb sorsra (legalább is felderítésre) érdemes Sérieuse fregattra. A csatának ebben a szakaszában döntővé vált az kis távolságból lezajló tűzpárbaj, melyben a kétszeres angol tűzgyorsaságnak köszönhetően a francia vonal első hajói csak elveszteni tudtak. A csata második, döntő szakaszában, a Vanguardot Nelson zászlóshajóját, követve öt angol hajó érkezett a francia sorhajók tenger felöli oldalára. Ezáltal sikerült tovább fokozni a nyomást a francia vonal első részén. A legnehezebb helyzetbe a Ballerophone volt, mely a francia zászlóshajóval, a 120 ágyús L’Orient-tel vívta tűzpárbaját. A súlyos sérüléseket szerzett hajó segítségére előbb a Swiftsure, majd az Alexander sietett. Ez utóbbinak a L’Orient tatját sikerült tűz alá vennie. Kiválóan váltott taktikát a kis Leander, amikor tudomásul véve, hogy a Peuple Souverainnel pozíciót vesztett, sikeres helyezkedésével egyszerre tudta támadni a Franklin orrát és az Aquilon tatját. Látható hogy nem kevés fantáziával és rögtönzéssel sikerült az angol hajóhad 13 hajójának a franciák 8 hajójára összpontosítania támadását. Az itt, a francia zászlóshajóra is kiterjedő győzelem az egész csatára kiterjedő győzelmet is jelenti. Ezt tudták és alkalmazták az angolok is (ezt bizonyítja az egész stratégiájuk) és ezzel szembesültek a franciáknak is (ezt mutatja a végjáték.)

Érdekes szembesülni Diószegi István állításával: “A koalíciós hadviselés még nem tette magáévá a napóleoni elvet: “a döntő pontra döntő túlerőt”[5] Mivel ezt az állítását Diószegi 1799 szárazföldi eseményei kapcsán teszi, kiigazítása nem, csak kiegészítése tűnik szükségesnek: a koalíciós Anglia tengeri hadviselése magáévá tette a napóleoni elvet: “a döntő pontra döntő túlerőt”, vagy még inkább: Angliával szemben Franciaország tengeri hadviselése még nem tette magáévá a napóleoni elvet: “a döntő pontra döntő túlerőt”. Talán a legjobb az, ha kihagyjuk a napóleoni elvet is.

A csata eddigi menetéből egy másik napóleoni taktikai elem is ismerősnek tűnik. Napóleon “ váratlanul vet be egy különálló csapattestet, amely oldalról, vagy hátulról támad ellenfelére és így mér rá vereséget.”[6] Különálló csapattestnek tekinthetjük a Swiftsure-t és az Alexanert melyek oldalról, illetve hátulról, a sötétben meglehetősen váratlanul támadhattak a L’Orient-re. Itt ráadásul egyesül a két elmélet, hiszen a 120 ágyús zászlóshajó a L’Orient döntő pontja a tengeri csatamezőnek és erre a döntő pontra döntő túlerőt biztosít a váratlanul érkező tartalék segítségével az angol hadvezetés. Nem biztos, hogy a francia haditengerészet nem ismerte ezeket az elveket, de az biztos, hogy Abukirnál semmit sem alkalmazott ezek közül.

A három angol hajóval is harcban álló L’Orient-ten már jóval tíz előtt kiütött a tűz, de segítség nem érkezett a harcban nem álló francia hajók részéről. A tíz körül érte el a tűz a lőszertárat, a L’Orient felrobbant. A francia hajóraj megadta magát a sor utolsó négy hajójának kivételével, melyek igyekeztek elmenekülni. Ebből kettőnek a Guillaume Tellnek és a Généreux-nak, két fregatthoz hasonlóan sikerült is.[7] A két hadiflotta technikai értelemben vett egyenrangúságát igazolta az is, hogy az elfogott öt hajóból hármat az angol flottába állítottak, míg a Franklin mintájául szolgált húsz évig a nyolcvanágyús hajóosztálynak. Nelson tehát saját magának és katonáinak köszönhette egyedül, hogy olyan győzelmet sikerült elérnie, melyre Napóleonhoz hasonlóan, leginkább vágyott. Ugyanis egy olyan megsemmisítő és döntő győzelem, mint amilyen az abukiri volt, hosszú időre biztosította a győztes hegemóniáját.

Koppenhága

“Ez volt a hajózás történetének egyik legrendhagyóbb csatája”[8] Az időrendre hivatkozva érdemesnek érdekes lehet erről a csatáról is szót ejteni, az abukiri után. A sok különbözőség, mint ami a fent említett két csata és a koppenhágai között volt, teljesen lehetetlenné teszi a tételes összehasonlítását az ütközeteknek. Koppenhágánál más volt a flották célja, stratégiája, hajóállománya, stb. Az “ütközet” leginkább egy erőd elleni ostromhoz hasonlított, annak ellenére, hogy a dánok bánatára, azt mégis hajók vívták egymás ellen. A katonai akció érdekességét még az is fokozta, hogy a megszokottnál jóval szorosabb volt a politikai és a diplomáciai vonatkozása a csatának. Az I. Pál cár által életre hívott Fegyveres Semlegesség Ligája, mely (Dániára is kiterjedve) a Baltikum országait kívánta egyesíteni, közvetve egészen komoly fenyegetést jelentett a szigetország számára. Az angol diplomácia meglehetősen gyorsan kívánt reagálni a kihívásra. A Liga megszüntetése érdekében egyszerre két támadást is indítottak, az egyiket Koppenhága a másikat I. Pál ellen[9]. Dánia kiválasztása a megtorlásra az új szövetség tagjai közül tisztán földrajzi okokkal magyarázható. Igaz a támadás jórész értelmét vesztette, mivel a Liga életre hívóját ekkora már megölték. (Feltehetőleg ha ennek híre hamarabb érkezik a támadás is elmarad.) A Balti-tenger bejáratánál fekvő város egyedüli kikapcsolása is már komoly előnyt jelentett volna az angol hadvezetés számára, tehát az akciónak a Liga további fennállása estén is lett volna értelme. Koppenhága kiválasztása mellett szólt az is, hogy egy tél-közeli hónapra tervezett támadás esetén, a befagyott kikötőikből sem az oroszok sem pedig a svédek nem tudnak a dánok segítségére sietni.

A feladat, ami a flottára várt merőben új volt és ezáltal kockázatos is, mivel az eddigi tapasztalatok ezúttal nem igazán lehetett kamatoztatni. Már a flotta összeállításánál is jelentősen figyelembe kellett venni a feladat különleges jellegét. A flottában helyet kaptak ugyan nagy háromsoros, 98 ágyús sorhajók, melyeknek felső fedélzetéről jól lehetett támadni az alacsonyabb hajókat, a többségnek azonban ezeknél alacsonyabb merülésűnek kellett lennie. A kétfedélzetes, 74, 64 és 50 ágyús hajók csatarendbe állításánál ezt vették figyelembe. Különösen hasznosnak ígérkezett ebben a környezetben három másik hajó is. A két 56 ágyús hajó közül a Glatton kisebb méretű, kis töltetű, nagy tűzerejű carronádokkal volt felszerelve. Ilyen, gyújtóanyaggal is tölthető ágyúkkal volt felszerelve az a két kísérleti hajó is, melyek csúszó tőkesúlyukkal sekély vizekben is kitűnően mozogtak. A Dart és az Arrow ráadásul a naszádoknál nagyobbak és erősebb fegyverzetűek is voltak. Hasznos elemei voltak a flottának azok a kétárbócos hajók, melyeket Napóleon inváziós flottája ellen építettek. Számítva a dán felállásra, gyújtóhajókat is hoztak a flottával. Koppenhága bombázásához pedig szükség volt még különleges partbombázó hajókra is. Természetesen egy ilyen összeállítású flottával Abukirnál és Trafalgarnál is csak veszteni lehetett volna. Koppenhága lángba borításához azonban nehezen lehetett volna megfelelőbb flottát összeállítani.

A dán stratégia egyedül arra irányult, hogy megakadályozza az angol flotta felvonulását, vagy megpróbálja azt minél távolabb tartani a várostól. Koppenhága fekvése azonban nem a védelemnek kedvezett és ezen csak egy kiterjedt erődítési rendszer tudott volna változtatni. Jelentősebb védelmet a városnak parti ütegek és erődítmények építésével próbáltak biztosítani, de ezek az erődítések 1802 áprilisáig csak részben készültek el. Koppenhágát ekkor még csak északról védte a Trekroner erőd, mely a város “normális” megközelítésének útjába esett. Azonban teljes védelmet csak az erődrendszer teljes kiépítése tudott volna biztosítani. A dánoknak tehát ezt az elmaradást kellett pótolniuk szedett-vedett flottájukkal. Nagy előnye volt a dánoknak az abukiri franciákkal szemben, hogy sikerült a lehető legjobban felállítani flottájukat és a támadás sem érte őket felkészületlenül. A védelemre berendezkedve szorosan egymás mellé állították régi csatahajóikat, átalakított szállító és kereskedelmi hajóikat. Ezeket még megerősítették úszó ütegekkel és egyéb úszó alkalmatosságon elhelyezett ágyúkkal, melyeket úgyszintén a flottához erősítettek.

Az összecsapás március 30-án kezdődött, amikor az angol flotta a városhoz ért. A Svédország és Dánia közti szoros legszűkebb pontján Cronborg erődjéből támadták meg a Sir Hyde Parker vezette átvonuló flottát. A parancsnok helyettes Viscount Horatio Nelson kapta a védelem semlegesítésének feladatát és ezáltal biztosította a bombázóhajók továbbhaladását. Az angol flotta ezúttal is komoly figyelmet szentelt a felderítésnek, melyet Nelson személyesen is elkísért. A terv már április 1-én elkészült: Nelson délről kívánt a város elé vonulni, hogy elkerülje Trekroner erődöt. A tervet már április 2-án végre lehetett hajtani a szél kedvező irányú megfordulása miatt. A felvonulás közben három hajó is megfeneklett, ebből azonban kettő olyan helyzetben, hogy onnan képes volt támadni a dán vonalat. Nagyobb gondot okozott, hogy a felállást nem tudták úgy megvalósítani, hogy az angol sor eleje ne kerüljön a Trekroner lőtávolságába. Ez és a három hajó megfeneklése egyértelműen navigációs hibák miatt következett be, melyet a dánok erőszakoltak ki a bóják felszedésével. Az angolok láthatólag képtelenek voltak kihasználni legnagyobb előnyüket, tengerészeti jártasságukat és így a tüzérségi párbaj kedvező végeredményében bízhattak csak. A professzionalizmust, ami az angol tengerészetet jellemezte, és aminek a dán híján volt, azok között a körülmények között, melyeket a dánok teremtettek, nem lehetett kihasználni. A dánoknak ez a stratégiája, még ha nem is volt tudatos minden elismerést megérdemel. Nem elhanyagolható előnyt jelentett az is a dánoknak, hogy a város felől folyamatosan tudták az emberveszteségeiket pótolni. Az angolok tüzérségi fölényével azonban már nem tudtak mit kezdeni. Néhány ügyesebb hadmozdulattal ráadásul sikerült az angoloknak a felállásukon javítani. Ezek az igyekezetek leginkább Rieu kapitányt dicsérték, aki a naszádokat és a fregattokat irányította. A szűk csatornán még a kísérleti hajók tudtak látványos sikereket elérni.

Mint már utólag látható az angolok részéről a csata legnagyobb hibája az volt, hogy a sorhajóparancsnok nem volt az események középpontjában, hanem csak távolról figyelte az eseményeket. Sir Hyde Parker nagyobb hajóival távolabbról figyelte az eseményeket. A hozzá közelebb eső angol hajókban esett károkat nyilván jobban láthatta, mint a dán blokád veszteségeit. Ahogyan a nem túl vállalkozó szellemű[10] Parker nem vállalta egy kisebb hajóról való irányítást, úgy nem vállalta a csata további folytatását a veszteségek láttán. A körülményeket egészen máskép látta Nelson, aki egészen közel helyezkedett a dán vonalhoz. A szívós dán ellenállás (amit nyilván Parker is érzékelt) bár komoly károkat okozott a brit flottának,[11]a saját veszteségeik azonban mégis jóval nagyobbak voltak. Számos dán hajó teljesen megsemmisült, sok (köztük Commodore Fisher zászlóshajója a Dannebrog[12]) lángokban állt. A mindössze két órája tartó tűzharc után kiadott visszavonulási parancs megtagadására, mint később láthatjuk más oka is volt Nelsonnak: Rieu kapitány Nelsonnal ellentétben engedelmeskedve a visszavonulási parancsnak pozíciói feladása után végzetes találatot kapott. A visszavonulás sérült hajókkal, ellenséges tűz alatt számos hajóban újabb károkat okozott, három zátonyra is futott. A veszteségek még tovább nőttek volna, ha Nelson is megkezdi hajórajával a visszavonulást. Nelson kivárása, majd tűzszüneti ajánlata a dánoknak, ezektől a veszteségektől és egy fölösleges presztizsveszteségtől mentette meg az angol flottát. A dánok reálisan szemlélve a csata állását azonnal elfogadták a tűzszünetet. Bár a dokkokból még tudták volna pótolni az elvesztett hajóikat, de az angoloknak is voltak még csatába nem ereszkedett hajóik.

Talán a csata rendhagyósága az oka, hogy a szakirodalom bizonytalan néhány döntő kérdésben a koppenhágai csatát illetően: Bombázták-e Koppenhágát 1801-ben?[13] Ki nyerte a Koppenhágai csatát?[14] Dolgozatom szempontjából azonban kevésbé az események meghatározása, mint azok kiváltó okainak keresése volt a cél.

Felhasznált irodalom:

D.J.Lyon: Nelson: Copenhagen, 1801. In.: Great battles of the Royal Navy, London, 1994.

Brian Lavery: Nelson: Abouki, 1798.

Jean Tulard: Napóleon. Budapest, 1997

Csikány Tamás: Tüzérség a 19. század első felében In.: Rubicon 1997/7.

Keegan, J.: A tengeri hadviselés története. Budapest, 1998.

Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. Budapest, 1994.

Hajnal István: Az Újkor története – (Egyetemes Történet négy kötetben) Budapest, 1936.

[1] A 3. angol-holland háború óta nem talált legyőzőre a Royal Navy.

[2] John Keegan: A tengeri hadviselés története. Szekszárd, 1998.

[3] Jellemző, hogy a Victory 40 évvel az építése után is a flotta legjobb hajójának számított.

[4] A Goliath egyik szemtanújától tudjuk, hogy a Guerrier ágyúit még ki sem tolták az alsó lőállásokba, amikor a Goliath a közelében elhaladt. Ld.: Brian Lavery: Nelson: Aboukir, 1798.

[5] Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada 1789-1939. Budapest,1994.

[6] Jean Tulard: Napóleon. Budapest, 1997

[7] 1800-ban a két név szerint említett sorhajót is sikerül elfogni.

[8] D.J.Lyon: Nelson: Copenhagen, 1801. In.: Great battles of the Royal Navy, London, 1994.

[9] I. Pál megfojtásában: “Nem bizonyított, de teljesen valószínű feltevés, hogy az angol diplomácia keze is benne volt a dologban.” Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. Budapest, 1994.

[10] ld.:D.J.Lyon:Nelson:Copenhagen,1801. p.124.

[11] Ugyanakkor a visszavonulás elrendelésekor az angolok még egyetlen hajójukat sem vesztették el.

[12] A Glatton carronádjai tüze által nemsokára fel is robbant.

[13] Lyon már említett munkájában ezt tagadja, míg a bombázást tényként kezeli Jean Tullard, Diószegi István. Hajnal István, Az Újkor történetében pedig csak a flotta megsemmisítéséről ír.

[14] Az angolok által felajánlott tűzszünetről egyedül Lyon ír, a többi szerző egyértelmű, vagy megsemmis angol győzelemről és fölényről ír.