A hetvenes években történt egy kiadós fordulat, amely a továbbiakban már meghatározta, ki beszélhet a politikával kapcsolatos interpretációk között antropológiául. Kiadós, avagy „paradigmatikus” annyiban volt, amennyiben lehetetlenné tette annak a szemléletiránynak további érvényesülését, amely elsődlegesen úgy tekintett a „primitív” társadalmakra vagy „írásos dokumentáció nélküli” világokra, mint a politikai antropológia kutatási területeire. Letűnt továbbá az a világ is, melyben morális kockázat nélkül vállalhatták a társadalomkutatók között egyre határozottabb karakterű „törzzsé” alakuló kutatók, hogy a gyarmatosított világok valamelyikét is úgy vizsgálhatják, mint külső befolyás nélkül elanyátlanodott miliőt, mely aligha vágyik másra, többre és jobbra, mint egy fejlett, modern demokratikus politikai berendezkedés importálására, de legalább mintájának követésére, módszereire és közéleti technikáinak átvételére. Ezzel a demokrácia-exportáló vágyképpel azért is le kellett számolni, mert egyre több egykori gyarmatosított terület vált szabaddá, egyre több „primitív” világ lett a modernitást saját mintáival gazdagítóvá, s ezért egyre kevésbé vagy egyre hűvösebben hagyta bármelyikük, hogy idegen szemek kutassák, idegen tudásokat importáljanak, érvénytelen modelleket erőltessenek rá a poszt-gyarmati életvilágra.

A gyarmatosítás utáni antropológia egyik maradék, de megváltozott területe lett tehát a politika. A „primitív kormányzás” (Lucy Mair-féle, 1962) leírása, vagy a fekete-afrikai királyságok „fejlesztés-tanulmányokban” megfogant bemutatása (Fortes - Evans-Prichard 1940), a kutatók érdeklődésétől eltávolodott és kül- vagy gazdaságpolitikai befolyássá merevedett pragmatikus megfontolások széles köre (Balandier 1964; Easton 1959; Fried 1967; Krader 1968; Bailey 1960; Nadel 1971; Winckler 1970) arra intette az elemzőket, hogy immár ne a politikai antropológia klasszikus fogalmi köreiben kutakodjanak, hanem az antropológia módszertani specifikumait komolyan véve, a helyben létet és beilleszkedést továbbra is tesztként használva alakítsanak ki olyan imaginációs kört, amelyben nemcsak az a politika, amit a döntéshozók csinálnak a helyi lakosok ellen, hanem az is, amit jószerivel senki sem nevez már annak… Ezt a talányos viszonyt, amelyet a politikai antropológia szószerkezettel már nem lehet leírni, de annál inkább a politika antropológiájaként, vagyis egy működő rendszer antropológiai megközelítésmódjaként, immár sokan úgy fogták fel, mint a saját társadalomban is kutatható, bennszülötteket a saját közvetlen környezetben szemlélő metodikát, amely éppoly jogosult az antropológus pillantására méltónak lenni, mint a gyarmatok világa.

A politika antropológiai megközelítése ezután számos fordulatot vett, ma követhetetlenül sokféle ágon folytatódik, s köztük a szimbolikus vagy interpretatív nézőpontok élveznek prioritást (A.Cohen 1969; Grillo 1989; Terray 1991; Abeles 1990; Geertz 1994). A Michel Foucault, Murray Edelmann, Claude Riviére, Marc Abeles körvonalazta irányok azonban immár korántsem kánonok, inkább csak perspektíva-érzékelési gyakorlatok. Ezeket pedig rendre kiegészítik a „hagyományos” felfogást újraértelmező és kortárs eszköztárral kiegészítő interpretációk. Köztük pedig kiemelkedő helyet foglal el az a szerző és az a mű, amely a kormányzást nem távolról, nem alulról, s mégcsak nem is akadémikus pozícióból szemléli, hanem a beköltözött kutató, a terepmunkás nézőpontjából. Kevés ilyen mű akad ezen a tudásterületen, elsősorban is azért, mert aki kutat, a legkevesebb hajlandóságot sem igen mutatja a beavatkozó kormányzás vállalására, s mert kutatás közben épp a funkcionáló társadalomban homlokegyenest mást lát érvényesnek, mint a kormányzat széksorából látható lenne, leginkább akcionalista kutatóvá érik. A mozgalmár lelkülettől alig néhányan képesek elszabadulni, s ezek közt is kitüntetett helyzetben szerepel Marc Abeles, aki először helyi önkormányzati szintű, majd államapparátusi, később nemzetgyűlési, végül európai uniós központi uralmi logikák lekövetője lett. A másik, a politika antropológiáját figyelemre érdemesen átfogalmazó kísérletező Jack McIver Weatherford volt, aki egy kongresszusi szenátor kampány-stábjának tagjaként került be a Capitolium felhőkakukkvárába, s lett a világuralmi hatalom apparátusának, „fel nem fedezett törzsének” antropológiai megfogalmazója.

Weatherford műve 1981-ben, első könyveként jelent meg Amerikában, s azóta a pénz szerepéről, a szexpiacról, az indiánok világhódító hatásáról, Dzsingisz Kán modern világáról, meg a vadak és civilizáltak viszonyairól írt hat másik könyvet. A szerző a minnesotai Macalester College (Saint Paul) antropológiai tanszékének professzora, elismert mongol-kutató, s kutatási témakörei közt állandósultnak tűnik az indián túlélési technikák, a modernitás és a meghaladott technikai világok, az életképes politikák szemrevételezése. A Capitol Hill törzsei, titkos szobák döntnökei, rejtett alagutak és alkufolyamatok szürke eminenciásai talán nem véletlenül emlékeztetik Új-Guinea Big Man-jeire, a bizánci birodalmi alakokra, a versailles-i veszedelmes viszonyok ügybonyolítóira. Számára az amazóniai törzsek ceremóniái éppoly rivális törzsi viszonylatok kifejezői, mint a Kongresszus klánjainak cselvetései. Első tekintetre mindez roppant felszínes, kissé gyermeteg analógia-sorozat, ám a Törzsek-kötetben épp az válik érdekessé, ahogyan terepkutatóként mindezt fölfedezi, megnevezi, példákkal illusztrálja, s egészében azt a közhelyesnek tetsző analógiát állítja föl, miszerint a világ vezető demokráciájának döntéshozatali folyamatai és eszközei, szerepjátékai és cselei semmivel sem komplexebbek, modernebbek vagy közösségibbek, mint a Potomac folyó partján egykor élt indiánok hasonló rituáléi.

Weatherford világosan illusztrálja, hogy a politika antropológiai megközelítése, a reménytelenül leírhatatlan sokszínűség áttekinthető egységbe tagolása mégsem reménytelen. Ennek részleteit a fordító érdemi részletességgel ismerteti, ezért itt (a kötet lektoraként) csupán annyit emelnék ki, hogy a törvényhozás „parttalan világa” épp a maga empirikus mivoltában igenis tetten érhető, s ha egykoron talán lehetett is cél, hogy az antropológusok kutatta különféle terepeken talált jelenségeket összehasonlításra alkalmassá tegyék, ma épp az ellenkezője, az egyediségében megnevezhető jelenségek sora az, ami a politológus figyelmét már talán elkerülné, a szociológus számára nem volna kellőképpen reprezentatív, a szociálpszichológus pedig jólfésült sémát csinálna belőle. Weatherford példája nem egyedülálló: Marc Abeles is ezen az úton indult el a lokalitástól az EU központig, sőt: a Törzsek antropológus végzettségű fordítója is ugyanezt teszi a magyar parlament kutatásával…

Aligha tehetnék e rövid ismertető-előzetesnél többet a kötet népszerűsítését vállalva, mint hogy fölhívom a figyelmet a Századvég kiadványára, mely nálam érdemibb módon meg fogja szolgálni a maga jóhírét, az érdeklődést, és a módszer, szemléletmód és interpretáció követőinek bizalmát. Bővebbet pedig hadd mondjon maga a fordító, kinek választékos közvetítői stílusa kétségtelenül híven követi az amerikai szerző irályát. A világ csúcsdemokráciájának és a világhatalmi törzsiségnek e sajátos olvasmányát ezennel megfontoltan ajánlom minden politológusnak és minden második antropológusnak. A többieket pedig arra bíztatom, várják ki, amíg ugyancsak a Századvégnél Marc Abeles könyve (Az állam antropológiája) végre megjelenik…


Néhány forrásmű az utalt korszakok szellemi terméséből:

Abélès, Marc 1990. Anthropologie de l'État. Armand Colin, Paris.
Balandier, George 1967. Anthropologie politique. Paris, 240 p.
Bailey, Frederick George 1960. Tribe, Caste and Nation. Manchester.
Bailey, Frederick George 1965. Decisions by Consensus in Councils and Comittees. In: Political Systems and the Distribution of Power. London.
Bailey, Frederick George 1969. Stratagems and Spoils. Oxford.
Clastres, Pierre 1974. La société contre l'État. Minuit, Paris, 187 p.
Cohen, Abner 1969. Political Anthropology: the Analysis of the symbolism of Power Relation. Man NS 6, 428-448. p.
Cohen, Abner 1974. Two-Dimensional Man. An Essay on the Anthropology of Power and Symbolism in Complex Society. University of. California Press.
Cohen, Ralph 1969. Anthropology and Political Science: Coutship or Marriage? In S.M.Lipset (ed.) Politics and Political Sciences. Oxford Univ. Press, New York.
Copans, Jean 1971. L'anthropologie politique. In Copans, J. - Tornay, S. - Godelier, M. - Backés-Clément, C. (eds.) L'Anthropologie: science des sociétés primitives? Denoël, Paris, 113-175. p.
Easton, David 1959. Political Anthropology. In Siegel, B.-J. (ed.) Biennal Review of Anthropology. Stanford, 210-262. p.
Eisenstadt, Samuel Noah 1959. Primitive Political Systems: a Preliminary Comparative Analysis. American Athropologist, vol. 61., 200-222. p.
Fortes, Meyer – Evans-Prichard, Edward Evan 1940. African political systems. London, International African Institute by Oxford University Press.
Fried, Morton Herbert 1967. The Evolution of Political Society. An Essay in Political Anthropology. New York, 1967, p. 21.
Geertz, Clifford 1994. A politika mint rendszer. In Az értelmezés hatalma. Századvég, Budapest
Gombár Csaba 1980. A politikai antropológiáról. Magyar Filozófiai Szemle, 4. sz.; valamint In: Egy állampolgár gondolatai. Kossuth, Bp., 1984., 215-229. p.
Gluckmann, Max 1963. Order and Rebellion in Tribal Society. London, Cohen and West.
Gluckmann, Max 1965. Politics, Law and Ritual in Tribal Society. Chicago, Aldine.
Grillo, Ralph 1989. Anthropology, language, politics. In Grillo (ed.) Social Anthropology and the Politics of Language. Routledge, London, 1-25. p.
Krader, Lawrence 1968. The Formation of State. New Jersey.
Lewellen, Ted C. 1992. Political Anthropology. An Introduction. Bergin and Garvey. Westport-Connecticut-London, 224 p.
Lloyd, Peter Cutt 1965. The Political Structure of African Kingdoms. In: Political Systems and the Distribution of Power. A.S.A. Monographs 2., London.
Lowie, Robert Harry 1969. Traité de sociologie primitive. Paris, 334. p.
Mair, Lucy 1936 Primitive Government. Harmondsworth, Cambridge
Nadel, Siegfried Frederick 1971. Byzance noir. Paris.
Nicholas, Ralph Wallace 1965. Factions: a comparative Analysis. In: Political Systems and the Distribution of Power. London.
Rattray, R. S. 1923. Ashanti. Oxford.
Southall, Aidan 1965. A Critique of the Typology of States and Political Systems. In Political Systems and the Distribution of Power. A.S.A. Monographs 2., London.
Swartz, Marc J. (ed.) 1968. Local-level Politics. Social and Cultural Perspectives. Aldine, Chicago.
Swartz, Marc J. - Turner, Victor W. - Tuden, Arthur (eds.) 1966. Political Anthropology. Chicago.
Terray, Emmanuel 1989. Une nouvelle anthropologie politique? L'Homme, XXIX (2), 5-29. p.
Terray, Emmanuel 1991. La Politique dans la caverne. Paris, Ed. du Seuil.
Weatherford, Jack Mc Iver 1981. Tribes on the Hill. New York, Rawson, Wade.
Winckler, Edwin A. 1970. Political Anthropology. In Siegel, B.-J. (ed.) Biennal Review of Anthropology. Stanford, 341 és köv. p.

 
Bódis Kriszta
Törzsek a dombon. Az Egyesült Államok Kongresszusa - Rituálé és valóság
(John McIver Weatherford 1985 Tribes ont he Hill. Bergin and Garvey)

Beavatás, ajándékozás, mana, fétis. Nagy-ember, rokonság, főnök és klán. E szavakról sok minden eszébe jut az embernek, csak az nem, hogy egy politikai elemzés terminusairól van szó. Az elemzés tárgya pedig egy modern politikai intézmény, ahol a főszereplők sámánok, hadurak és keresztapák, és ahol meghatározó szerepe van a patrónus-kliens viszonynak.
De hát mégis milyen törzsek? És milyen dombon?
A „Domb” nem más, mint a Capitolium Hill, az a magaslat, melynek tetejére az amerikai kongresszus épületét emelték, és törvény tiltja, hogy bármilyen szerkezet meghaladja magasságát. A Washington tetején lakozó törzsek pedig az Egyesült Államok Kongresszusának egymással harcoló rivális klánjai.
De hát mi újat mondhatunk a politikáról vagy az amerikai kormányzati rendszerről, ha a szenátust az irokézek szövetségével, a képviselőházat viszont egy törzsi tanáccsal hasonlítjuk össze? Nos, úgy tűnik, sokkal többet, mint azt gondolnánk. Ma már közhely, hogy a politikában semmi sem változott évszázadok óta, semmi újat nem találtunk ki, amit már az ókorban is ne ismertek volna. Mégis megdöbbentő, hogy a XXI. század kezdetén, a világ egyik legbefolyásosabb társadalmi intézményében a politikai tevékenység természete nem sokban különbözik a törzsi társadalmak gyakorlatától. Weatherfordnak az amerikai kongresszusról készített etnográfiája azonban ennél többről szól.

Ha a szenátor legfőbb hadúrként vagy gerillaként jelenik meg; ha a női politikusokra úgy vadásznak, mint egykor az Amazonokra; ha a kongresszusi jegyzőkönyvről kiderül, hogy nem egyszerű dokumentáció, hanem sokkal inkább a modern élet talizmánja, az amerikai törvényhozás fétise; ha a bizottsági meghallgatások szinte semmiben sem különböznek egy előre megírt forgatókönyv szerint zajló hollywoodi filmforgatástól – akkor nemcsak izgalmas képeket és szavakat kapunk ahhoz, hogy másképp tudjunk beszélni a politikáról, hanem annak a nyilvánosság elől rejtőzködő lényegi vonásaira, rejtett működésére tapintunk rá.

Nagyon kevés összehasonlító elemzés készült az amerikai politikai rendszerről, így a szerző eredeti célja az volt, hogy a kongresszust más, főleg európai törvényhozó testületekkel vesse össze. Munka közben azonban nagyon hamar rá kellett döbbennie, hogy bárki – „legyen az újságíró, akadémikus, egyszerű szavazó vagy akár kém” – a kongresszus megfigyelésekor pontosan ugyanazzal a feladattal áll szemben, mint az az antropológus, aki először néz körül egy isten háta mögötti törzs falujának közepén, és minden felkészültsége ellenére fogalma sincs, hogy mit csinálnak ezek az emberek, hogyan és vajon miért?
Weatherford a számára egyetlen járható utat választotta, hogy valamilyen értelmet hámozzon ki a látszólagos káoszból. Elhajította közvélemény-kutatásokból, számítógépes programokból és az összehasonlító politika hagyományos eszközeiből álló felszerelését, és beszállt a „játékba”. Együtt dolgozott és élt a „bennszülöttekkel”, megtanulta nyelvüket, ette, amit ők ettek, ugyanazt a ruhát viselte, és részt vett rítusaikban. Elég hosszú ideig játszott ahhoz, hogy kérdéseket tudjon megfogalmazni, és választ is adjon rájuk. A Heritage Alapítvánnyal szemközti utcában két háztömbnyire lakott a szenátus épületétől, ahol éveken át dolgozott. Mindennapjait a lobbystákkal és kis éttermekkel zsúfolt környéken töltötte. Ha szükség volt rá, elhagyta a kongresszusi falut, követte a bennszülötteket útjukon a Potomac mentén, és szavazatokat gyűjtögetett az amerikai vadonban.

Az eredmény nem pusztán annyi, hogy a kongresszus tagjainak mindennapi tevékenysége sokkal inkább érthető, ha azt a venezuelai yanomamik vagy egyes új-guineai törzsek szokásaival hasonlítjuk össze. Sem pedig az, hogy maga a kongresszus inkább rokona a kora-középkori Bizánc, az azték birodalom, vagy a XVIII. századi francia udvar intézményének, mint a mai modern parlamenteknek. Hiszen, mint minden analógia, ez is csak sántítana. Ráadásul korántsem egyszerű analógiákról van szó. Az amerikai kongresszus politikai antropológiája egy meglehetősen jól sikerült kísérlet arra, amit Clifford Geertz „sűrű leírásnak” nevez, és amit akkor is dicsérnünk kellene, ha kevésbé lenne szellemes.  És nem azért, mert Weatherford általános érvényű igazságokat talált a helyi, specifikusan amerikai tényekben. Hanem azért, mert többszörös értelemben is szűz területre lépett.

Először is, alig látni példát az intézmény mint önálló entitás, történetileg felépült kulturális jelenség vizsgálatára.  Pedig bizonyos értelemben elkülönülő közösségről, önálló kultúráról van szó, melynek saját nyelvhasználata, csak rá jellemző írott és íratlan normái vannak, ahol a szabályok be nem tartása következményekkel jár, ahol – ugyanúgy, mint minden más kultúrában – van ajándékozás, van kiválasztódás, vannak társadalmi szerepek, és ahol, mint például az amerikai kongresszusban, még gerillák is tevékenykednek, és nehezen boldogulnak a nonkonformista politikusok. Valahogy úgy van ez, ahogyan Alan Watts írja A Könyv című munkájában: „Létezik egy kaliforniai egyetemnek nevezett „állandó”, melyben semmi sem marad változatlanul: diákok, tanszékek, adminisztrátorok, még az épületek is jönnek-mennek, csupán az egyetem marad meg mint állandó folyamat, viselkedésminta”.  Weatherfordnál is ez köszön vissza, mikor azt mondja, hogy az üléseken a szenátorok neveinek kiejtésére vonatkozó tabuk arra szolgálnak, hogy változatlan, örökkévaló testületként jelenjen meg a kongresszus. Hiszen az nemcsak emberek tanácsa, hanem (ahogyan az a szenátus épületén márványba van vésve): „Az egyesülés élő szimbóluma”. Sok nebraskai szenátor volt és lesz, de mindig van egy szenátor Nebraskából. 
Weatherford vállalja azt a nehézséget is, hogy saját kultúrájára úgy tekintsen, mintha az idegen lenne. Bár ez sohasem valósítható meg tökéletesen, legalább azokat a módszereket alkalmazza rájuk, amelyeket egyébként csak idegen kultúrára szokás. Ráadásul mindez még a politikatudomány számára is teljesen új terepen történik. Bár sokan foglalkoznak a szimbolikus politikával, a hatalom szimbolikus vonásaival, de ezt még talán senki sem tette ott, ahol az intézményesen megszületik. Ott, ahol a kormányzó politikai elit található, valamint azok a szimbolikus formák, melyek a kormányzás tényét kifejezik. Itt formálódik ki az a kulturális keret, melyre Geertz szerint a politikai hatalomnak és ellenzékének még mindig szüksége van ahhoz, hogy meghatározza önmagát és megjelölje céljait. Amíg nem értjük, hogy ez hogyan történik, addig a közélet nagy része homályban marad.  Az amerikai kongresszus esetében e homálynak egy kis része mintha oszlani látszana.
Nos, milyennek is mutatja magát Washington távolról, miről szól a washingtoni folklór, és mit találunk, ha beljebb megyünk? Már a tartalomjegyzékből sejteni lehet, hogy egy virtuális túrára vagyunk hivatalosak a kongresszusba, és nem mindennapi élményben lesz része annak, aki teljesíti a túra három szakaszát: A hatalom piramisának meghódítása; Politika Csodaországban; Misztikus kongresszus: rítus, mítosz és smink. És pontosan ez az, ami történik. Ráadásul Weatherford személyében kitűnő vezetőt kapunk. Hogy az olvasót ne fosszuk meg az összes élvezettől, itt csak arra vállalkozunk, hogy egy rövid szakaszon elkísérjük a szerzőt, és belekóstoljunk abba, hogy milyen is egy „domblakó” élete.

A szerző, csakúgy mint mindenki, aki Amerikában nőtt fel, úgy érzi, ismeri a kongresszust. Minden nap része van benne, látja a napilapokban, meg washingtoni képeslapokon, amikor pénzt dob egy automatába, vagy felragaszt egy bélyeget. A televíziókészüléken keresztül minden este bejön a nappaliba, a hálószobákba; és hát a legtöbb ember részt vett már kongresszusi látogatáson… Messziről szemlélve az épület legfeltűnőbb jellegzetessége óriási mérete, sima fehérsége és a két egyenrangú kamarának otthont adó szárnyak tökéletes szimmetriája, pontosan úgy, ahogyan azt az alkotmány előírja. Azt várná az ember, hogy e külső hű megfelelője a belsőnek: az épületben található szervezet és annak tevékenysége ugyanilyen egyszerű és rendezett.

Ám ha közelebb megyünk a kongresszus épületéhez, már első pillantásra is inkább látszik „Disneyland elődjének, semmint Róma utódjának”. Az arányok torzak, és egyáltalán nem emberi léptékűek. Belépve, a káosz csak fokozódik, még Weatherford is azon elmélkedik, hogy nem a Smithonian Intézet padlására tévedt-e. Az alagsor pedig, ahol már nincsenek sem turisták, sem pedig iskoláscsoportok, egy totálisan más világot rejt. Az épületegyüttes tagjait összekötő földalatti folyosók sima falai és vízvezetékei között húzódik meg a kongresszus tagjaival zsúfolt „virtuális rejtett város”. Ezek a „jelöletlen katakombák”, melyek inkább emlékeztetnek egy „külvárosi bevásárlóközpontra”, semmint nemzeti törvényhozó testületre, a hatalom igazi folyosói.

Weatherford úgy tekint a Capitolium hármas szerkezetére, mint a kongresszusi cselekvés három kulturális szintjére. A homlokzat formalitása, az egyszerű külső az – ahogyan a kongresszus épülete megjelenik a nyilvánosság előtt –, amit leginkább ismerünk. A kaotikus belső az a félig nyilvános terep, ahol a politika bonyolult és szédítő világa tárul elénk úgy, ahogyan azt a késő esti hírekben és az újságokban tálalják. És mindezek alatt található a névtelen földalatti világ, amelyről nem készült térkép, hogy a látogató tájékozódni tudjon. Itt zajlik „a kongresszus magánélete”, ahol minden látszat ellenére ésszerűen intéződnek a dolgok, és az, amire sokszor utalnak, de amit sohasem magyaráznak meg. Ez az élmény a legtöbb esetben gyakorlatilag semmiben sem különbözik attól, amit egy frissen megválasztott képviselő tapasztal.

A hátsó szobákban és alagsori folyosókon zajló tevékenység, az emberek, akik itt dolgoznak, névtelenek. Az első feladat tehát az, hogy nevet adjunk nekik, azaz kiderítsük, kik ők, és mit csinálnak. Ennek nem sok módja van. Leginkább csak egy. Az, ha részt veszünk tevékenységeikben. Weatherford ezt teszi, a „törvényhozó gólyák” pedig kénytelenek is ezt tenni, azaz a domb aljáról nekivágni a hatalom meredek piramisának. Az újonc képviselők legtöbbje körülbelül azt élheti át, amit egy frissen sorozott katona első napján a laktanyában. A gólya nevét legfeljebb a liftesfiú ismeri, és a Capitolium épületén kívül, gyakorlatilag egy senki.

Így kezdődik el a kongresszusi szocializáció gyötrelmes szakasza, ahol bár a politikus egyénisége, ügyessége, kezdeményezőkészsége és nem utolsósorban szerencséje a meghatározó, a rangidősség elve bizonyos értelemben még mindig szent és sérthetetlen. Sőt fegyver az öregek kezében az újoncok ellen, akik nap mint nap ismétlődő – gyakran megalázó – próbatételek és kemény beavatások közepette tanulják meg, hogy hol a helyük.  A legendás hírű Lyndon B. Johnson például, még többségi vezérszónok (Senate Majority Leader) korában rendkívül leleményesen leckéztette az újoncokat. Szó sincsen törvényhozásról – legfeljebb annak látszatáról –, de két feladatot teljesíteni kell: el kell érni az újraválasztást, és meg kell tanulni a kongresszus működését. Enélkül senkit sem vesznek komolyan. A sikeres újraválasztással indulhat el valaki a felfelé vezető úton, és normál esetben 10-20 évbe telik, hogy valaki teljes kongresszusi hatalomra tegyen szert, olyanra, mint amilyen a törzsi Big Man-ek kezében koncentrálódik.

A folyamat lényege nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan egyes új-guineai vagy melanéziai törzsekben a vezetők kiválasztódnak és elbuknak. A képviselők azonban nem feleségeket, disznókat és yamgyökereket halmoznak fel, hogy támogatókat és szövetségeseket szerezzenek, hanem a törvényhozás minél nagyobb vagy egyre több szeletét igyekeznek megkaparintani. Először is témát kell találniok, aztán egy bizottsági alelnöki posztot itt, egy elnöki széket amott, esetleg egy önálló albizottságot is alakítva, még akkor is, ha az tulajdonképpen semmiről sem szól, …és így tovább.
Mindennek alfája és omegája az, hogy képes-e a képviselő egy – nem ritkán a kampánystábból kifejlődő – gyakorlatilag személyes politikai szervezetet létrehozni, és sikeresen működtetni. A stábba – amelyhez szinte családi kapcsolat fűzi a képviselőt – beletartozik a gépírónőtől kezdve jogászokig, média-szakértőig mindenki; ők a képviselő személyes alkalmazásában állnak. Speciális a helyzetük, és számos törvény nem vonatkozik rájuk. Ahogy a képviselő mozog bizottságból bizottságba, úgy kerülnek a stáb tagjai is más és más pozícióba, míg az elhagyott helyekre újabb embereket lehet behozni. Ha elég ügyes a politikus, saját stábjából egy valóságos „klánt” tud kovácsolni, amely idővel más politikusokat is magába foglal annak klánjaival együtt. Ily módon lehet maximalizálni a politikai teljesítményt. A legsikeresebbek közé tartozott például a Kennedy-klán, a már említett Johnson és John Hampton Stennis, Mississippi szenátora, akit nemes egyszerűséggel csak „Mr. Military”-nek hívtak, mivel szinte monopolizálta a honvédelmi ügyeket a szenátusban. A bizottsági hely önmagában nem jelent hatalmat, csak akkor, ha van olyan stáb mellette, melyen keresztül gyakorolni is lehet azt. A stáb mérete nemcsak a médiában való ismertséget határozza meg, hanem az elvégezhető munkamennyiség is ettől függ. A legújabb jelenség az, hogy mikor a klán eléri maximális kiterjedését a házon belül, a stáb volt tagjai jelöltetik magukat, és idővel alklánokat építenek ki. Sőt a klánok gyakran létrehozójuk bukása után is fennmaradnak.
A kongresszuson belüli klánépítés sok apró részletből összetevődő, hosszú folyamatát úgy tudja dokumentálni a szerző annak minden történelmi előzményével együtt, hogy világossá válik az a valójában egyszerű séma, amely szerint a hatalom kiépítése, és annak reprodukálása történik. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy e képlet birtokában bárki a siker biztos reményében vághat neki a „hatalomcsinálásnak”, amely korántsem ér véget a kongresszus épületének falainál.

A Politika Csodaországban arról a meglehetősen új jelenségről szól, hogy hogyan megy végbe a klánok expanziója, hogyan hatolnak be a bürokráciába, kormányhivatalokba, a politikai pártokba és a lobbykba, mintegy hálózati bázist kialakítva a kormányzat testében. Persze ez sem megy minden ellenállás, harc és kompromisszum nélkül, a következményekről már nem is beszélve.

A kultúra, melybe ez a szövetségi kormányzatba is behatoló szövevényes szervezet ágyazódik, elsősorban archaikusnak tűnő ceremóniáiról, fura beszédéről és mulatságos rítusairól ismerszik meg, amire általában nem sok szót vesztegetnek. Pedig mindez nemcsak a múltból megmaradt üres forma vagy puszta hagyomány. Weatherford Simon Harrisonhoz hasonlóan úgy véli, hogy fontos szerepük van a hatalom elosztásában és gyakorlásában. Mégis minden egyes esetben ez mást és mást jelent. Harrison szerint a szimbolikus cselekvés a politikai erőforrásokért történő versengés.  A kongresszus esetében, úgy tűnik, ez visszafele sült el, hiszen a nyilvánosság hatására gyakorlatilag a törvényhozás teljes egésze ritualizálódott. Mit is jelent ez? Abban a pillanatban, amikor a „néző” megjelent, színházi helyzet konstellálódott, lehetetlenné vált az érdemi munka, ráadásul a képviselők és szenátorok is felismerték a helyzetben rejlő lehetőséget. Showmanként kezdtek viselkedni, miközben a törvényhozás visszahúzódott egy hátsó helyiségbe. Miután a kamera oda is behatolt, még hátrább vonultak. Aztán ez történt a bizottsági ülésekkel, a meghallgatásokkal, és így tovább. Ha politika és színház összefonódik, nincs semmi különös abban, mondja a szerző, ha egy színész nyeri el a legmagasabb politikai hivatalt az Egyesült Államokban.
A törvényhozás útja, melyen minden egyes törvénynek végig kell mennie, továbbra is az út, de nem a döntéshozatal folyamata. Végül is az üres rituálék még annak a törvénynek a megszavazását is évekre kitolják, melyet a többség támogat. Minden évben egyre kevesebb törvény születik, sőt rendesen még a költségvetési törvényt is csak a következő év felénél tudják elfogadtatni. Úgy tűnik, mintha a kongresszus óriási mechanizmusa egyre lassulna, és félő, hogy egyszer csak megakad.

A rítust pedig csak a politikus hajthatja végre. Ha ezt megtagadja, annak megvannak a maga következményei, ha nem, akkor pedig ez olyannyira felemészti az idejét, hogy a döntéshozatalban szinte egyáltalán nem tud részt venni. Hol van akkor a valódi hatalom? Máshol, olyanok kezében, akit senki sem választott meg, és a választók többsége, minden szkepticizmus ellenére, ezt még csak nem is sejti. Az ilyen típusú politikai vákuum pedig beláthatatlan következményekkel járhat…