A terrorizmus mint jelenség sokak számára ismert, behatárolható fogalom, azonban egy konkrét, általános definíció meghatározása mégis rendkívül nehéz. Alex Schmidt és Albert Youngman Politikai terrorizmus című könyvükben több mint száz fogalom-meghatározást hasonlítottak össze, majd egyszerű statisztikai számítással kiemelték a legtöbbet szereplő elemeket. Eszerint az erőszak, a politikai célzat, a káosz- és félelemkeltés, a fenyegetés, a pszichológiai tényezők, a szándékosság és tervezettség, a szimbolikus, illetőleg a véletlenszerű célpontválasztás, valamint a társadalom-befolyásolási célzat szerepeltek a legtöbbet. Bővítésképpen ehhez még hozzáfűzhetnénk a vallási indíttatást, mint motiváló tényezőt, valamint a médianyilvánosságot mint célt, amelynek segítségével regionalizálni, sőt, akár globalizálni is lehet a fenyegetés érzését.
A terrorizmus megítélése mindezen felül (főleg ideológiai-történelmi) viszonyítási szempontoktól is erősen függ. Amit a második világháború során partizán-felszabadító harcnak hívtak, azt ma többen terrorizmusnak nevezik; amíg egy nép saját függetlenségéért és országáért vívott harcát jogos önrendelkezésnek érzi, addig azt mások erőszakos szeparatizmusnak tekinthetik. Minden csak nézőpont kérdése, még ha bizonyos alkalmazott eszközök (pl.: öngyilkos-merénylet) elítélése nem is vitatható.
Az a jelenség, amelyet ma terrorizmusnak nevezünk, ősidők óta kíséri az emberiséget a történelemben. Ugyan a célok, az eszközök és a jelleg folyamatosan változik, azonban az alap (vagyis a fanatista harc a szent cél elérése érdekében, a sokkal erősebb „gonosz” ellen) mindig ugyanaz marad. A terroristák elődjeinek talán azokat a zsidó csoportokat nevezhetnénk, amelyek jogaik kiharcolása érdekében folytattak végsőkig elkeseredett harcot a római légiók ellen. Évszázadokkal később az asszaszinok a mai öngyilkos-merényletek és a 19-20. század politikai gyilkosságainak előhírnökeiként váltak hírhedtté, míg az Indiában tevékenykedő thugok szintén ártatlan, vagy legalábbis csak általuk bűnösnek vélt emberek mészárlásával akarták vallási közösségük jövőjét biztosítani.
A terrorizmus 19. századi új korszakát a politikai gyilkosságok intézményesülése jelentette. Európában, Oroszországban, Észak-Amerikában és Ázsiában több száz politikai személyiséget (uralkodókat, köztársasági elnököket, kormányzókat, képviselőket, tanácsadókat) gyilkoltak meg ideológiai, vallási okokból kifolyólag. Csak néhány példát említve: Abraham Lincoln és William McKinley amerikai elnökök, I. Vilmos német, I. Umberto olasz, illetőleg Sándor jugoszláv király, Sadi Carnot francia köztársasági elnök, Ferenc Ferdinánd habsburg trónörökös, Louis Barthou francia külügyminiszter és Raszputyin orosz cári tanácsadó is merényletek áldozataivá váltak. Az imént felsorolt terrorakciók egyik legfontosabb közös jellemzője, hogy a célszemélyeken kívül ártatlanok csak ritkán haltak meg a támadásban.
A második világháború után átalakult terrorizmus már felhagyott ezen erkölcsi szabályokkal. A véletlenszerű célpontválasztással a terrorizmus egy új korszaka köszöntött be, mely már össztársadalmi fenyegetésként volt értelmezhető, repülőgép-eltérítésekkel, csoportok elleni támadásokkal, épületek, gépjárművek felrobbantásával. A hetvenes évek vége aztán újabb változásokat hozott: Európából ugyan kiszorultak a palesztin szervezetek, a megmaradt vörös brigádok és szeparatista mozgalmak (ETA, IRA, Korzikai Nacionalisták) azonban sokkal aktívabbá váltak. Ezalatt a Közel-Keleten bontogatni kezdte szárnyait a fundamentalista iszlámizmus, mely az új évezredre a terrorizmus egy új, minden eddiginél radikálisabb változatát honosította meg a földön, a vallási fanatista megaterrorizmust. Amerika, Ázsia, Európa, a Közel-Kelet, Afrika, és részben még Ausztrália lakosai is a saját környezetükben tapasztalhatták és tapasztalhatják meg ma is ezen új globális kihívás következményeit. A 2001. szeptember 11-i amerikai támadás vált a totalista terrorizmus szimbólumává. Napjaink fanatizmusa európai gondolkodással nehezen érthető. Az öngyilkos merényletek, a céltalan tömegpusztítás és károkozás, a gyerekek, nők, idősek és fiatalok, zsidók, keresztények, muzulmánok, szegények és gazdagok válogatás nélküli mészárlása eddig nem tapasztalt és semmivel sem magyarázható tragédiák sorozatát indította el.
Jelenleg egy civilizációk közti konfliktus eszkalálódásának vagyunk tanúi, ahol a béke (legyen az muzulmán, zsidó, keresztény, vagy bármi más) és a fanatizmus (főleg iszlám típusú) követői harcolnak egymás ellen. A „mit hoz a jövő?” kérdésre pontos választ nem lehet adni, azonban a terrorizmus egy minden eddiginél pusztítóbb formájának veszélye már most is reális kihívást jelent, amely pedig az NBVT, vagyis a nukleáris, biológiai és vegyi terrorizmus szörnyűsége. Sok elemző már nem azt a kérdést teszi fel, hogy bevethetnek-e a terroristák nukleáris fegyvert, hanem azt, hogy mikor.
Kérjük, várjon...
