Tudományos kihívásnak is beillő monográfia jelent meg a BIP (Books in Print) kiadói társulás kisebbségi sorozatában. Már a címe is „kötözködő”, sőt kérdőjeles, mintha bizony azonmód el akarná bizonytalanítani az olvasót: valóságos tüneményről beszél vagy képzelmények együtteséről... Papp Richárd: Etnikus vallások a Vajdaságban? című kötete az MTA Kisebbségkutató Intézete és a Gondolat Kiadói Kör indította kiadványok sorában még ennek ellenére is elmosódhatna a mostanság burjánzó kisebbségkutatási kötetek között. Azonban alcíme azoknak is a szeme elé tolakszik, akik hajlamosak lennének egy provokatív könyvcím mögött nem látni többet, mint „szimpla” áttekintést vagy vitairatot. Azt mondja ugyanis: „Kisebbségi léthelyzetek kulturális antropológiai értelmezései”. Nem is egy léthelyzet, nem is egyetlen értelmezés, hanem mindjárt több...

Mármost, talán mindazok, akik a könyvet az etnikus jelző miatt vennék-vehetnék kézbe, egyhamar ráéreznek az etnikus vallás mibenlétére, fölfedezik azt is, hogy a „nemzeti ökumenizmus”, a történelmi egyházak, és a bennük-velük együtt élő magyarság része is a nemzeti identitásnak, meg nem is. Akiket meg a címbéli Vajdaság foghat meg, azok a zentai és feketicsi kutatásból kikandikáló integrációs hatás-együttesek és túlélési stratégiák identitás-formáló kérdéseire lelnek majd. S ha vallás is, etnikum is, „Balkán” is, Vajdaság is mögé vetülne a kötetcímnek, ott villog az alcím, amit – jóllehet, nem ma „találták föl” – a kulturális antropológia hangol talányosra. S akiben még ez sem kelt érdeklődést, az még fönnakadhat az értelmezések címben fölkínált többoldalú, többrétegű mivoltán...

A recenzens igen kockázatos föladatot vállal magára, ha ezt a kötetet amúgy sebtiben föltálalhatónak hiszi, vagy bízik az olvasók kisebbségi-etnikus-vallási-nemzeti identitásállapotában és tájegységi népismeretében. A könyvnek (fülszövege alapján is) alapképlete az, hogy az etnikus kevertségű társadalmakban – amelyekben az identitás esetleg leírható lenne az etnikus önbesorolás bevált normáit kötetve – egyfajta társadalmi alrendszerként nevezhető meg a(z anya)nemzethez való viszony, s ezt megerősíti, lelki erővel táplálja a vallások rendje, intézményrendszere, normaalkotó hagyománya. De ez Papp Richárd szerint mégsincs így, vagy nem ily egyszerű, mert a mindennapi életben és választási stratégiák között éppen a saját vallás lenne hivatott az etnikus besoroltságot visszaigazolni: hiszen „aki magyar, az katolikus is” ezen a tájon (mint a zentai magyarok többsége)... Ámde a feketicsi magyarok reformátusok! A zentai szerbek pravoszlávok, de a köztük élő, az elmúlt évtizedben egyre növekvő számban megtelepedő montenegróiak többsége viszont ateista hitet választ, ha teheti... Van akkor egyáltalán olyan, a valláshoz kötődő etnicitás, amely a csoport egészét jellemezhetné? S van-e, ha mindenki az összefonódások hálójában él? Van-e integráló hatása a vallásnak, ha a mindennapi élet folyamában sokkal gyakoribb az etnikus látszatok és sorsválasztások szerinti elkülönböződés, mint a felekezeti hovátartozás?

A kötet két-és-negyedszáz oldalon ad választ ezekre a hezitálásokra. Beleszövi a kisegyházak helyzetét, a változó etnikus identitásokat, a nemzethez fűződő viszonyban a nemzet „megszűnését” és új nációk formálódását (például a „jugoszlávság” mint növekvő létszámú kisebbség szó szerint identitás-háló nélkül marad a rendszerváltás és a balkáni háború éveiben, szétesik az egykor erős délszláv egység, de erősödve kerül ki pl. Crna Gora, Montenegró, Horvátország, és végső soron Vajdaság is). Hogyan keres és hogyan találhat talajt ebben a közegben a kisegyházak köre, hogyan hangolható össze a társadalmi, lakóközösségi vagy termelési kapcsolathálózatban, rokonsági és szomszédsági rendben együttműködők megannyi csoportja...?

Papp Richárd „választ ad” – sugalltam föntebb. Azonban a válasz részint vitairat-formát ölt, részint egy behatárolt térség szinte szakmonografikus feldolgozását kínálja. De „válasza” sem egyféle, nem a „messziről jött kutató” kockázatmentes minősítéseit tükrözi, hanem éppen azt követi nyomon, miképpen formálódik át-meg-át a zentai és feketicsi magyarság identitás-élménye abban a multiukturális, multietnikus és interszakrális térben, amit olykor megtestesíthet egy-egy település, megjeleníthet vagy betölthet egy vallási csoport vagy felekezet, és hordozhat a szimbólumok széles hatóköre mentén oly sok minden, hogy azt semmiféle stabilizálódott kutatásmódszertannal nemigen lehet föltárni. A válasz éppen ezért nem (és szinte sosem) egyféle, hanem interpretációk széles horizontja, kultúraközi kommunikációk sokféle módja, etnikus szimbólumkészletek piaci rendszere befolyásolja, mikor és mire válaszolhat az, aki kintről jön, mikor és milyen kérdéseire kaphat elzárkózó feleletet vagy életút-mélységű vallomást.

Még mielőtt a kötetbe mélyebben is belelapoznánk, azon már a kötetcím kapcsán is el kell meditálni: fölvethető-e így, összevontan, „etnikus vallások” fogalomkörben mindaz, amit a Vajdaság képzete és valósága sugall. A rendszerező gondolkodás elemi tapasztalata nálunk, hogy a kevert műfajok nem könnyedén érvényesíthetők, a kevert valóságtartalmak pedig még kevésbé. A „kisebbségi léthelyzetek” alcím már magában véve is különös utalás arra, hogy következőleg az etnikai csoportszféra és a vallások egyként kisebbségben vannak Vajdaságban... Ám egészen a kilencvenes évekig mindössze annyi tudomásunk volt az etnicitásról, és annyi képzetünk a vallási csoportkultúrákról, amennyit a történeti tudatban a szocialista korszakot megelőző néprajztudomány és vallástudomány föltárhatott. S ennek háttérismereteként persze jelen volt az is, hogy a vallási csoportok nemegyszer kisebbségbe szorulnak, de aligha gondolkodtunk róluk mint kisebbségekről. E kötetben (immár Papp Richárd oeuvre-jében sem először) megalapozott bizonyságát kapjuk annak, hogy a vallási identitás is szorulhat kisebbségi helyzetbe, kerülhet kihívások elé, s választ kell találnia nemcsak hitére, csoport-tagoltságára, de kisebbségi közérzetére is. Mégpedig (néhol) párhuzamban, (máskor) ellentmondásban az etnikai identitással. Erre Papp egy sor példát mutat magyar és nem magyar kisebbségi és vallási identitások révén.

A másik, címbe cövekelt kihívás ugyancsak szakít a konvencionális besorolással: a (többrétegűen) kisebbségi léthelyzeteket a kulturális antropológia felől nézve kívánja értelmezni. Mármost, eleve talányosnak tűnik, miképpen forgalmazza saját tudományterületének megismerési és deskriptív eredményeit egy olyan tudományág, amely (hivatalosan) nincs is jelen a Magyar Tudományos Akadémia tudományági palettáján... (Van ugyan antropológia, mint az élettudományok részterülete, de az nem kulturális, még kevésbé vallási vagy kisebbségi kérdések befogadója). Az akadémikus szinten el nem ismert tudásterület (vagy területek, mivelhogy a kisebbségtudomány is ilyen) kutatóintézete mutatja föl eredményeit, méghozzá nem is akármilyen konklúzióit, több éves kutatási anyag értelmezési horizontját, megannyi identitás-terület narratív szintjét...! Nem kevés ez, a kötetcímbe emelve pedig már-már tényleges kihívás is.

A kötet lapjain a vallás és nemzettudat vitája vezeti be, vallás és tradíció, történetiség és lokalitás, állandóság és változás, „saját csoport”-tudat és egyetemesség fejezetei követik az elméleti okfejtést. A könyv szerkezetének zárópillére két fotósorozat, melyek már a narratívák vizuális erdejébe kalauzolnak el, közös kisebbségiség és közös felekezetiség, valamint lokális identitás és nemzettudat képlenyomatait példaként használva. A könyv egésze (lehet, hogy a kulturális antropológia sajátlagos nézőpontja okán) nemcsak leír egy (illetve számos) rítust, megnevezi folyamatait, bemutatja szereplőit, helyszíneit, ikonikus és szimbolikus eszköztárait, folyamatait és kulturális örökségét, hanem úgy formálódik, mintha maga is rítus lenne...! Papp Richárd szinte kötetében formálja meg a kulturális antropológiának ama lehetőségét, hogy a kutató ne csupán „rátekintsen” a kutatott témakörre, beszéltesse szereplőit, ellenpontozza véleményeiket, csokorba szedje (akár ellentétes) álláspontok színes egyvelegét, hanem mindezt maga interpretálja úgy, mint hírhozó, mint tanú, mint Vargas Llosa Beszélője, s a kutatási terep élő embercsoportjai az ő szűrőjén át szólalnak meg, ő vállalja árnyalt és kontrasztos bemutatásukat, ő ellenpontozza ítélkezéseiket, beleszőve saját szövegébe a meghallgatott embersorsok és nézetek végtelen és színes mondatfüzéreit. Mintha egy rítus „forgatókönyvét” kínálná ezáltal: a megismerő és a megismert viszonya, a megismerés folyamata, a bonyodalmak és megoldások, kilátástalanságok és harmóniák ugyanabba az értelmező szövegbe kerülnek – nemcsak a teoretikus bevezetőben, hanem később is, a főszövegben. Mintegy rituálisan vezeti be, hogyan teljesíti ki a kultúra és a vallás a politikai és gazdasági feltételektől korántsem független integratív szerepét, s hogyan fejeződik ki az identitás az etnicitás és a felekezetiség tradíciói és hétköznapi megjelenési formái által. Minderről szerényen csupán annyit ír: „A jelen kutatás ... a vallási jelenségek megértése és értelmezése alapján próbálja megismertetni az olvasót egy kommunista autoritárius – s ezáltal többek között vallásellenes – hatalmi rendszer bukása utáni jelenben élő közép-európai multietnikus régió, a Vajdaság világával”. Ha nem volna ez talán túlságosan is hozsannázó hangulatú jellemzés, legszívesebben úgy fogalmaznám, hogy Papp Richárd szertartásosan avat be bennünket abba a kulturális komplexitásba, amelyben két-három esztendeje meg-megújuló intenzitással kutat. Szinte a szövegalkotás rítusát valósítja meg, idézetek és értelmezések során át, egésszen a rövidre fogott, de annál magvasabb konklúzióig. Korábbi írásaiban (a munkácsi Haggadáról, a csíksomlyói búcsúról, a Bethlen téri zsinagóga ünnepéről és annak résztvevőiről, vagy éppen a zsidó irodalom időábrázolási formáiról szóló tanulmányaiban) ugyanezt leljük meg, ám itt és most egy térben kiterjedtebb, időben mélyen tagolt, szociális kontextusokkal és politikai jelentéstartalmakkal még sűrűbben megrakott miliőbe kalauzol bennünket, hogy annak rejtett és rejtekező, megmutatkozni próbáló és konfrontálódni kénytelen variációit kövesse nyomon és értelmezze számunkra. Egészében a vallásantropológia egy újnak tetsző, igen izgalmas ágát tűnik megformálni, egyben a kisebbségtudomány nyelvi, politikai, intézményi és szociokulturális elemzéseit is gazdagítva a vallás és a mindennapi létformák szimbolikus jelentésárnyalatainak megmutatásával.

A kötet azonban nem pusztán „tanítás” kíván lenni. Tanúságtétel is, vitairat is (különösen az elméleti bevezetőben látványos ez, ahol a térség vallás- és társadalomkutatóinak adatait, áttekintő leírásait, interpretációit szembesíti azzal az antropológiai nézőponttal és vállalással, amelyet velük szemben – vagy tőlük jócskán eltérő intenzitással és megismerő attitűddel – a kötet egészében felmutat); de mindezek után a második világháborút követő időszak szimbolikus antropológiai kutatásainak nyomdokain haladva azt a lehetséges interpretációt követi, amelyet a „sűrű leírás” melletti kötelezettségként Clifford Geertz javasol az antropológiai megismerés eszközének. Papp Richárd nemcsak követi ezt (különösebb merevség és bizonyításkényszer nélkül), hanem „az együttélés, a közösségek mindennapjaiban való részvétel, a lehető legtöbb interakcióba való bekapcsolódás” során szinte jelenlévővé avatja olvasóit is. Módszerét kiegészíti részint azzal az önreflexióval, amely ugyancsak az antropológus sajátja, midőn újra meg újra visszakérdez saját vélekedéseire, ismét és ismét visszaviszi „szövegét” vagy értelmezéseit a kutatási helyszínre és találkoztatja a meginterjúvoltak, megismertek egyre szélesedő köreivel, továbbá igénybe veszi segítségüket abban is, hogy az „átbeszélés” eszközével mindegyre közelebb és közelebb kerülhessen a megismerhető szférákba, adandó esetben éppen azok révén és azok kíséretében, akik az efféle interpretációs eljárást nem okvetlenül tudatosítják magukban, még akkor sem, ha pedig gyakorolják...

Az interjúszövegek és értelmezéseik sokasága mindezeken felül nemcsak az adott (két település és több vallás, számos helyi rokonsági csoport és korosztályi csoport, vallási közösség és etnikus entitás) mikrouniverzumát testesíti meg, hanem rítuselemzések és szimbólum-értelmezések segítségével egy vallási-és-etnikai térszerkezeti tagoltságot is megjelenít. Ilyesmire sem a demográfiai vagy történeti, nyelvi vagy foglalkozási, vallási vagy politikai térképekre vetített kisebbségkutatási szakirodalom nem vállalkozott eddig, ahogyan a kisebbségtudomány szociológiai dimenziókban és színes táblázatokba foglalt adatfeldolgozás- sorozataiban sem kínált példát. Megítélésem szerint a kötetcímbe és alcímbe foglalt „talányok” és kihívások mögött ez az újszerűség rejlik, illetve a kutatásnak mint elméleti szakirodalommal előkészített, viták során érlelődő, de végülis a helyszínen is változni-formálódni képes kérdésfelvetései ugyancsak innen értelmezhetők. Nagyonis trivializálva, de a szociológiai-kisebbségkutatási szaktudományos közelítésekhez viszonyítva ez abban is kélpes megjelenni, hogy a kutató (ez esetben a Szerző) folyamatosan képes próbál maradni arra, hogy „a különféle hipotetikus elképzelések erőltetése helyett” a vallási tér szimbólumainak és a benne élők felfogásmódjának megértése révén „a belső kategóriák világa és azok értelmezései” alapján rajzolja meg a kérdés- és problémaköröket. Ez a „megértő antropológiai” és intuitív társadalomkutatási attitűd lesz alkalmas arra, hogy „a kulturális antropológiai meglátások alkalmazhatóságának, továbbgondolhatóságának egyik, talán nem érdektelen illusztrációjaként” legyen felfogható mindaz, amit kötetében összefoglalt.

A relativizáló szemléletmód, amely áttekintve a nappali és éjszakai kultúra, a tradíciók és vallások, adaptációs stratégiák és kultúraátvételek formáit, elvezethet odáig, hogy a társadalmi változásokra és politikai-kulturális kihívásokra adott vajdasági válaszok sokféleségét egyfajta „regionális ökumenizmusban” nevezze meg. Úgy látja, hogy „a helyi egyházaknak az állami hatalommal és a politikai ideológiával szemben kellett megőrízniük vallásgyakorlatuk, tanításuk, saját kultúrájuk tradícióit, s megteremteni ezen értékek továbbadását” (...) A pravoszláv szerb egyház és a valláshoz kötődő többségi nemzet tagjai is ‘kisebbségben’ lettek az ‘állammal’, a ‘szocialista társadalommal’ szemben, (...) s ez a ‘közös sors’ a közelmúltig inkább csak az egyházak szervezetei között hozott létre példákat a közeledésre, de ahogyan az elmúlt ötven évben is a közös keresztény értékek vállalása és továbbadása hozta közelebb e felekezeteket egymáshoz, úgy az sem elképzelhetetlen, hogy a jelen változó körülményi közepette szintén e közös tradíció és értékrendszer fogja még közelebb hozni a multietnikus társadalom ‘saját közösségeinek’ tagjait is egymáshoz”.

A szerző által megjelenített kisebbségi társadalmi közeg(ek) a saját társadalom és a külvilág, a saját lakótér ill. kulturális tér és a környezet, a saját vallás és a többi(-többségi) vallások rendszere által kínált világértelmezésben a dezintegráltságot, „a szétesettség érzését” fogalmazzák meg. Papp Richárd nem tartja lehetetlennek (az imént idézett vágyképpel, jóslattal, jövéreménnyel ellentétben), hogy a vallási és kulturális tradíciók integrálódhatnak az intézményekbe, ölthetnek etnikus jelleget is, kaphatnak jogi és morális biztosítékokkal körülvett garanciarendszert is – de mindvégig alapjuk volt és maradt az, hogy „a saját vallás volt a saját tradíció és saját kultúra hordozója, tudatosítója, hagyományozója a (főként kisebbségi) etnikumok számára... (...) Azonban lehetségessé válhat a vallási jelentések és a nemzeti identitás közötti konfrontáció is... A konfliktusforrás az egyes etnikumokon belül feltételezhető a vallásos és nem-vallásos tagok között, ... ami leginkább a kisegysházak esetében jelentkezik, míg a történelmi egyházak úgy kívánják egyszerre megerősíteni a vallásosság második szintjét és elősegíteni az etnikumok, felekezetek közötti közeledést, hogy közben hangsúlyozzák és vállalják kulturális sajátosságaikat azon elv alapján, miszerint az egymás mellett élés és az egymáshoz közeledés csak úgy valósulhat meg optimálisan az adott etnikumok között, ha azok értik és vállalják saját kultúrájukat, tradíciójukat is”. S amennyiben a vallások, etnikus kultúrák és közösségek tisztában lesznek már egymás értékeival és a sajátjaikkal is, egymás számára nem tiltott területek lesznek, és a „másik” majdan már nem ellenség lesz, hanem a biztonságos létmódok egyik elengedhetetlen feltétele, akkor majd még kevesebb akadálya lesz annak, hogy egymáshoz közeledjenek, egymást megértsék, saját kultúrájuk és környezetük kultúrája közötti értelmezési-átbeszélési rituálékat lefolytassák.

Amíg pedig nemcsak vallások, nemcsak etnikai kultúrák, hanem diszciplínák között is eltérések, konfrontációk zajlanak módszer és nézőpont, szimplifikálás és komplexitás, ottlét és tapasztalat, ittlét és interpretáció, empíria és elmélet között, addig az idézett jövőkép nemcsak a Vajdaság vallási-etnikai-kulturális csoportjai számára lenne bíztató, hanem a tudományok egyes területei számára is. Ehhez az értékcélhoz pedig Papp Richárd új kötete igen komoly mértékben járult hozzá.