„Van Európa határán egy muzulmán, világi állam, amely nem kér semmi többet, mint egy lehetőséget arra, hogy betarthassa az EU által kiszabott, drákói szigorúságú feltételeket. Visszautasítjuk, vagy ami még rosszabb, meg is alázzuk ezt az országot? "

„Van Európa határán egy muzulmán, világi állam, amely nem kér semmi többet, mint egy lehetőséget arra, hogy betarthassa az EU által kiszabott, drákói szigorúságú feltételeket. Visszautasítjuk, vagy ami még rosszabb, meg is alázzuk ezt az országot? " – tette fel a kérdést a Le Nouvel Observateur párizsi napilap a napokban nyilvánosságra hozott felmérés eredményeinek ismeretében, amely szerint a franciák 75 százaléka elutasítja a muszlim ország uniós tagságát.[1]

Egy másik, szintén friss közvéleménykutatás szerint azonban nem egyértelmű az elutasítás, inkább megosztottak a nyugat-európaiak Törökország EU-tagságának kérdésében. Amíg a franciák kétharmada ellenzi, a spanyolok ugyanakkora része pártolja azt. Az Ifop közvéleménykutató Franciaországban, Nagy-Britanniában, Németországban, Olaszországban és Spanyolországban végzett felmérést. Az eredmények alapján a franciák 67 százaléka ellenzi Törökország felvételét, csupán 32 százaléka pártolja, és csupán 1 százalékuk nem nyilvánított véleményt. Nyugati szomszédjuktól némileg eltérően a németeknek ugyan 55 százaléka nem pártolja a török EU-tagságot, azonban 33 százalék van mellette és 12 százalék nem nyilatkozott róla. A skála másik végén a spanyolok 65 százaléka pártolja és 18 százaléka utasítja el, az olaszoknak 49 százaléka helyesli és 24 tartja nem kívánatosnak, a briteknek pedig 41 százaléka venné szívesen, 30 pedig helytelenítené, ha Törökország bekerülne az EU-ba.[2]

Európa lakossága tehát merőben eltérően közeledik az újabb keleti bővítéshez, a döntés azonban nem az ő kezükben van. Az EU tagországainak politikai erői is megosztottak a kérdésben: a legjelentősebb török kisebbséggel rendelkező Németországban nagy belpolitikai vihart kavar a kérdés. A konzervatív pártok (CDU-CSU) egyértelműen Törökország felvétele ellen vannak, míg a szociáldemokrata-zöldpárti kormány és Fischer külügyminiszter Törökország integrálása mellett tette le voksát. (Hozzátéve, hogy ez legfeljebb 10-15 év múlva válhat realitássá.)[3] Franciaországban hivatalos állásfoglalásban utasította el a kormányzó Népi Mozgalom Uniója (UMP), hogy az Európai Unió csatlakozási tárgyalásokat kezdjen Törökországgal. Ezzel a döntéssel az elnöki párt elhatárolódott Jacques Chirac köztársasági elnöktől, aki sokáig kétértelműen lebegtette Törökország EU-csatlakozásának lehetőségét, azonban márciusban elismeréssel méltatta az EU-tagságra pályázó Ankara "vitathatatlan erőfeszítéseit".[4] Mindemellett Párizs és Berlin bejelentette, hogy közös álláspont képvisel majd Törökországgal kapcsolatban a 2004. december 17-én sorra kerülő, döntő Európai Tanácson. Jacques Chirac francia elnök úgy nyilatkozott, hogy Párizs és Berlin céljai megegyeznek, hiszen mindkét ország szeretné, ha Törökország az Európai Unió tagjává váljon. Gerhard Schröder német kancellár határozottabban fogalmazott, szerinte bár a török csatlakozási tárgyalások "kimenetele nyitott", a cél csakis a csatlakozás lehet, és semmi más". Ugyanakkor Chirac nemrégiben támogatását fejezte ki az ún. "harmadik út" mellett is, vagyis hogy Ankara részére a teljesjogú tagság helyett egy úgynevezett "privilegizált partnerséget" ajánljanak fel. A francia elnök egy franciaországi előadáson arra emlékeztette hallgatóságát, hogy amennyiben nem teljesül minden feltétel, a csatlakozási tárgyalásokat megszakítják. Chirac ismét ígéretet tett arra, hogy Franciaországban a jövőben népszavazásra bocsátja a török csatlakozás kérdését.[5] Olaszországban Törökország EU-csatlakozásának kérdéséről népszavazást kezdeményezett a gazdag északi területek elszakadásáért küzdő Északi Liga. Umberto Bossi újabb kampánya nehéz helyzetbe hozhatja Silvio Berlusconi olasz kormányfőt, aki mindeddig "Törökország legjobb európai ügyvédjeként" állította be magát, és a 2003-as olasz EU-elnökség idején is határozottan elkötelezte magát Ankara mellett.

Pro

Törökország csatlakozása mellett jóval kevesebb érv szól, mint ellene. Az egyik mellette szóló érv, hogy különféle tanulmányok szerint a szabad munkaerő-áramlás távoli jövőbe képzelt megvalósulása esetén évi mintegy 225 ezer török jövevényre lehet számítani, miközben 10-15 év múlva Európának akár több millió bevándorlóra lesz szüksége. Európa öregedő lakossága tehát elméletileg illeszkedik a fiatal török lakossággal, amelynek harmada 25 éven aluli.

Törökország azonban leginkább stratégiai szempontból lehet fontos Európának. Ha az Európai Unió világpolitikát formáló tényező akar lenni, jelentős eszköz lehet számára az egyszerre európai, ázsiai és közel-keleti Törökország. Fontos szempont továbbá az is, hogy Törökország rendelkezik a NATO második legnagyobb hadseregével.[6]

Egy 2004 áprilisában közzétett tanulmány szerint Törökország EU-hoz való csatlakozása pozitív hatással lenne az egész térségre, még a kisebb EU-tagországok gazdaságára is. A holland CPB makrogazdasági kutatóintézet elemzése szerint, ha Törökországot az EU befogadná, az Európa határán lévő országba irányuló holland export 20 százalékkal növekedne, s ez 160 millió euróval gyarapítaná Hollandiát.[7]

Kontra

Törökországgal alapvetően három nagy problémája van az Uniónak: Törökország túl nagy, túl szegény és muszlim vallású. Az ország lakossága megközelíti a 73 millió főt, Németország kivételével népesebb, mint valamennyi európai állam. (Lakossága már ma akkora, mint a 2004 májusában belépett 10 új tagállamé együttvéve.) Sőt az ENSZ demográfiai becslései alapján húsz év múlva közel 89 millió lakossal Törökország lenne az Európai Unió legnépesebb állama. Ha Törökország belépne az unióba, akkor az EU népességének 15 százalékát alkotná, így Németországhoz hasonlóan 96 képviselővel rendelkezne a parlamentben, ezáltal az EU döntéshozásának központi elemévé válna. Sokak szemében az is riasztónak látszik, hogy csatlakozásával az EU keleti része Szíriáig, Irakig, Iránig nyúlna, s Törökország ezzel importálná a Közel-Kelet problémáit. Mint ahogy éppen a napokban nyilatkozta Moamer el-Kadhafi líbiai vezető, szerinte ugyanis az iszlám világ és benne a szélsőségesek, beleértve Oszama bin Laden terrorvezért is "trójai falóként" használnák Törökországot Ankara uniós csatlakozását követően. Kadhafi megerősítette, hogy ma is érvényesnek tartja három évvel ezelőtti felhívását az európai vezetőkhöz, amelyben eltanácsolta őket Törökország EU-s felvételétől.

Az ország lakosságának jóval több mint fele nyomorúságos körülmények között él, s bár a hivatalos adatok ellentmondóak, körülbelül 15 millióra becsülik a munkanélküliek számát. Sokan attól tartanak, hogy a munkanélküliek serege a csatlakozást követően ellepi majd a tagországokat. Egy - az EB országjelentésével egy időben közzétett - EU-elemzés szerint az uniónak 2025-ig akár évi 28 milliárd eurójába is kerülhet a törökök felzárkóztatása.

Talán a politikai korrektségnek köszönhető, hogy a legritkábban Törökország muszlim voltával találkozunk, mégis ez legalább olyan fontos probléma, mint az előzőekben felsoroltak, noha sehol nincs kikötve, hogy az Európai Uniónak egyfajta „keresztény klubnak” kellene lennie. Valéry Giscard d’Estaing, az Európai Unió alkotmányának tervezetét kidolgozó konvent elnöke azonban úgy gondolja, hogy Törökország többségi vallása nem lehet érv sem az ország csatlakozásának elutasítása mellett, sem pedig ellene. A francia politikus szerint egyébiránt az EU nagy valószínűséggel befogad majd egy a muzulmán kultúrkörhöz tartozó országot, Bosznia-Hercegovinát, amint „társadalmi béke és érett demokrácia lesz majd a volt Jugoszlávia területén”. Valéry Giscard d’Estaing szerint ugyanakkor a vallásra való hivatkozás nem lehet érv a csatlakozás mellett sem, ahogy ezt egyebek mellett éppen Ankara gondolja. A politikus szerint nem tudható előre, hogy a csatlakozás megakadályozná, hogy az ország az iszlám fundamentalizmus felé sodródjon. „A törökök számára természetesebbnek tűnhet a hit és a szolidaritás parancsát követni, mint az oly távoli brüsszeli hatóságok diktálta mintákat az ország törvényhozásának alakításában” – mutatott rá Valéry Giscard d’Estaing.[8] Mindemellett azonban a francia politikus Törökország EU-tagsága ellen foglalt állást mondván, hogy Törökország alapvetően nem európai állam (területének csak 5, lakosságának csak 8 százaléka él az „öreg” kontinensen), és ha felvennék, ez gátszakadást jelentene, mert más államok is joggal jelentkezhetnének, a kibővítési folyamat így állandóvá válna, és destabilizálná az EU működését. Hozzáteszi azt is, hogy az Európai Unió gyökerei a kontinens saját történelmében, kultúrájában találhatók, s az európai embereknek szükségük is van arra, hogy erősítsék azonosságtudatukat. Márpedig Törökország nem vett részt ebben a fejlődésben, amelyet például a görög és a római kultúra, a keresztény vallás szerepe, vagy éppen a felvilágosodás filozófiája fémjelzett. Giscard d,Estaing emellett felveti azt is, hogy mivel az EU működésében, döntéshozatali rendjében, az európai parlamenti helyek elosztásában az adott ország népességének kulcsszerepe van, Törökország rögtön a második legnagyobb tagállammá válna, azaz az utolsóként felvett tagország válna az egyik legfőbb döntéshozóvá.[9]

A legfrissebb események

Régen nem volt annyira aktuális foglalkozni Törökország EU-tagságának kérdésével, mint most, hiszen a december 16-17-i csúcstalálkozón az unió vezetőinek nyilatkozniuk kell, kimondják-e a végsõ szót a török csatlakozási tárgyalások megkezdésérõl. Törökország 39 éve társult tag, 17 éve beadta a csatlakozási kérelmét, öt esztendeje áll az "EU előszobájában". Két éve leszögezték, hogy nem lehet tovább várakoztatni, ha teljesíti a koppenhágai kritériumokat. Törökország végre döntést akar.

Az Európai Bizottság 2004 október 6-ai jelentése szerint Törökország megfelelően teljesíti az úgynevezett koppenhágai kritériumokat az EU - csatlakozás megkezdéséhez. Számos elemző szerint az utóbbi évek alkotmányreform - sorozatának hatására Törökország politikai berendezkedése „modernizációs forradalmon” ment keresztül. A Recep Tayyip Erdogan vezette kormány 2003-ban, illetve 2004-ben reformokat hajtott végre: az alkotmánymódosítás, amelynek keretében eltörölte a halálbüntetést, kiszélesítette a szabadságjogokat és biztosította a nemek közötti egyenlőséget. A polgári törvénykönyvet még az előző kormány módosította 2002-ben, a büntető törvénykönyvet már az Erdogan-kormány: kihagyta belőle a házasságtörés büntethetőségének gyakorlatát. Törökország mindezen kívül a csatlakozás reményében mintegy 250 törvényen változtatott, többek között a gyülekezés-, szólás-és vallásszabadság érdekében, bővítették a kurd kisebbség jogait. Betiltották a kínzás valamennyi formáját, a nők elleni úgynevezett becsületgyilkosságokat pedig a korábbinál jóval szigorúbban büntetik.

December 15-én az Európai Parlament 407 igen és 262 nem voks mellett megszavazta azt a határozatot, amely javasolja a csatlakozási tárgyalások megkezdését Törökországgal. Az EP viszont elutasította, hogy a teljes jogú tagság helyett kiváltságos partneri viszonyt vagy bármilyen más egyéb alternatívát kínáljanak fel a belépésre pályázó Törökországnak. Az Európai Parlament állásfoglalása azonban nem kötelező erejű az Európa Tanács számára, amely a végső döntést kimondja december 17-én.

Török vélemény

Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök szerint: "Semmit sem tehetünk, ha az EU úgy érzi, keresztény klubként működhet, de a történelem nem fog megbocsátani nekik, ha felégetik a hidakat a világ többi részével." Törökország 1963-ban kérte felvételét az európai közösségbe. "Egyetlen más ország sem kényszerült 41 évig az ajtó előtt ácsorogni" - mondta Erdogan. "Mi minden kritériumot teljesítettünk, az európaiak ennek ellenére hezitálnak."[10]

Azonban ha el is kezdődnek a tárgyalások, Törökország tagsága legkorábban csak 10-15 év múlva válhat realitássá. Kell egyáltalán Törökország az Uniónak? Jelenleg úgy tűnik, hogy nem igazán. Azonban mind a felvételnek, mind az elutasításnak lehetnek beláthatatlan következményei. Jelenleg nem találják a mindenki számára kielégítő megoldást az egykori „Európa beteg embere” számára. Pragmatikus és ideológiai érvek feszülnek egymásnak. A világ azonban képes nagyon gyorsan változni. Kialakulhat egy olyan világpolitikai helyzet, ami elnyomja az ellenérveket és az Unió érdekévé teszi Törökország felvételét. Hiszen maga az Európai Unió két történelmi, kibékíthetetlen ellenség – Németország és Franciaország – megegyezéséből alakult ki. Húsz évvel ezelőtt senki nem gondolt a Kelet-Európai országok uniós tagságára. A politikában is igaz a mondás: Soha ne mondd, hogy soha!