Miközben az EU további bővítése kapcsán hangzatos viták folynak Európát, vagy inkább az Európai Uniót az Ázsiától elválasztó földrajzi, politikai és kulturális határokról, „Eurábia” kísértete járja be kontinensünket.

„Eurábia” kísértete…

Miközben az EU további bővítése kapcsán hangzatos viták folynak Európát, vagy inkább az Európai Uniót az Ázsiától elválasztó földrajzi, politikai és kulturális határokról, „Eurábia” kísértete járja be kontinensünket. A nyugat-európai sajtó és könyvkiadás évek óta kitartóan foglalkozik az EU egyik legnagyobb kihívásával: Nyugat-Európa kulturális és vallási alapokon történő társadalmi átalakulásával, „Eurábia” testet öltő fogalmával, vagy a civilizációk összecsapásának fenyegető képével. Habár az uniós politikában még nem, az egyes tagországokban mindinkább átértékelődik a tolerancia fogalma, szigorodik a bevándorlás-politika, megkérdőjeleződik a multikulturális társadalmak fenntarthatósága, viták kereszttűzében állnak a demokrácia legfontosabb elemei és értékei, megmutatkoznak a liberális és humanitárius gondolkodás gyakorlati buktatói, s ezzel egyidejűleg erősödnek a szélsőséges megoldásokat kínáló vallási-politikai nézetek. A politikai korrektség egyre többet veszít korábbi normaadó funkciójából.

Úgy tűnik, hogy az Európai Unióba újonnan csatlakozott országok – így Magyarország – médiájának nagy része továbbra is külügynek tekinti az Európai Unió belső problémáit – azokról ugyanis súlyukhoz viszonyítva igen keveset lehet olvasni vagy hallani a hazai sajtóban, így nem is kerülnek be az emberek hétköznapi gondolkodásába. Ez bizonyos értelemben természetes is, hiszen egyelőre az Európai Unió által nyújtott előnyöket és lehetőségeket igyekszünk magunkban tudatosítani, kihasználni és élvezni, amíg lehet.

Iszlám zónák városokban és börtönökben

Mi történik eközben Nyugat-Európában? Bernard Lewis neves angol történész, a német Die Welt című lapnak kijelenti: „Európa a század végére muzulmán lesz”. Robert Spencer, a North Carolina-i Egyetem iszlámkutatója viszont azt mondja: annál jóval előbb az lesz. Milyen jelenségekből vonnak le e neves szakértők efféle következtetést?

A rövid európai körképet kezdjük Svédoszággal. Az Aftonbladet napilap egyik cikke szerint Svédország harmadik legnagyobb városában, Malmö-ben olyan „iszlám-zónák” alakultak ki, ahol a világi állam véget ér, és az ország törvényei helyett az imámok által hirdetett törvények uralkodnak. A rendőrség nyilvánosan elismeri, hogy nem képes ellenőrzése alatt tartani egyes városrészek, mint például a muzulmán bevándorlók által lakott Rosengård utcáit. A mentősök sem merészkednek többé erre a környékre rendőri felügyelet nélkül, miután mentés közben többször kövekkel dobálták meg őket, vagy fegyverrel támadtak rájuk erőszakos muzulmán fiatalok.

Spanyolországban marokkói muzulmán foglyok, akik közül többet a 2004. március 11-i madridi vasúti merénylettel összefüggésben tartóztattak le, ellenőrzésük alá vonták, és ugyancsak „iszlám-zónának” jelölték ki börtönük egyik szárnyát. Az „iszlám erődjéből” nagy hangerővel muzulmán imákat sugároznak, Oszama bin-Laden képeit aggatják a falra, és mámorosan kiabálják: „Megnyerjük a szent háborút!”.

Dániában, az aarhus-i Nordgårdskolen lett az első olyan „dán-mentes” iskola, amelynek diákjai kizárólag muzulmán bevándorlók, akik az ország lakosságának leggyorsabban szaporodó népességét teszik ki. A skandináv ország gimnáziumaiban időközben ajánlott irodalom lett a Korán, amelyet azonban – a politikai korrektség még fennálló normái szerint – nem lehet kritikusan elemezni.

Európában a legtöbb muzulmán Franciaországban él (becslések szerint 5 (6?) millió, azaz a francia lakosság csaknem 10%-a). Tavaly áprilisban kiutasították Abdelkader Yahia Cherif algériai imámot, aki radikális iszlám hitre próbálta téríteni a híveket a katolikus Bretagne tengeri kikötőjében, Brest-ben, és a hatóságok szerint kapcsolatban állt terrorista támadásokat előkészítő szervezetekkel is. Egy héttel később a francia belügyminisztérium egy helyi lapban, a Lyon Mag-ban tett nyilatkozatát követően ugyancsak kitoloncolta az országból a szintén algériai származású imámot, Abdelkader Bouziane-t is. Az 52 éves, 16 gyermekes imám 1980-ban érkezett Franciaországba, és a 90-es évektől az iszlám szalafista verzióját, a Korán szó szerinti értelmezését terjesztette Lyonban és környékén. Nyilatkozatában kijelentette, hogy támogatja a többnejűséget, helyesnek tartja a Korán által is előírt feleségverést, illetve reméli, hogy egy nap az egész világ muzulmán lesz. Bouziane nem értette, hogy kijelentései miért váltottak ki drámai reakciókat. Ügyvédje, Mahmud Hebia szerint Buziane így védekezik: „Okfejtésem a Korán szövegében található, és ebben az országban szólásszabadság van”. Tavaly Franciaországban, csakúgy, mint idén év elején Nagy Britanniában, nagy port kavart és rengeteg feszültséget szült a muzulmán nők fejkendő-viselete körüli vita, amelynek eredményeképpen a francia állami iskolákban betiltották a fejkendő viselését. Ezzel szemben, néhány napja egy brit bíróság úgy döntött, hogy állami iskolájában is engedélyezi a fejkendő viseletét egy 16 éves muzulmán hölgy számára.

A brit sajtó híradásai szerint Nagy Britanniában, a svéd Malmö városában kialakult helyzethez hasonlóan, Bradford és Oldham egyes részein ázsiai fiatalok bandái ugyancsak kövekkel dobálták meg a többször riasztott tűzoltókat. A 2001. szeptember 11-i események után a Nagy Britanniában is rendszeressé vált rendőri razziák során több olyan muzulmán terroristát vettek őrizetbe, akik biológiai-és vegyi fegyverek előállításán dolgoztak, és bombatámadásokat terveztek.

Európa legliberálisabbnak tekintett államában, Hollandiában, a 17. század óta először 2002. májusában fordult elő politikai gyilkosság, melynek a „holland Le Pen”-ként emlegetett Pim Fortuyn lett az áldozata. Habár Fortuyn szociálisan liberális gondolkodó volt, aki támogatta az emberi jogokat, elvetette a halálbüntetést és a diszkriminációt, mégis felhívta a figyelmet a holland multikulturális nagyvárosokban egyre inkább érzékelhető társadalmi problémákra. Kijelentette: „Nem túlságosan bölcs dolog fokozni a problémát azáltal, hogy még több millió, asszimilálódni képtelen muzulmán bevándorlót engedünk be az országba”. Nem állt szándékában hazaküldeni azokat a bevándorlókat, akik legálisan tartózkodtak Hollandiában, de ragaszkodott ahhoz, hogy a már ott élők alkalmazkodjanak a nyugati kultúrához, és ne Hollandiának kelljen alkalmazkodnia a fokozatosan többségbe kerülő muzulmán bevándorlókhoz. Élesen bírálta az iszlámot: fejletlen, a nőket diszkrimináló kultúrának tekintette. Megalapította az anti-multikulturális „Leefbar Rotterdam” (Élhető Rotterdam) elnevezésű pártot, amelynek elsődleges célja a bevándorlási hullám megállítása volt. A homoszexuális politikussal egy holland állatjogi aktivista végzett, aki Fortuynt a bevándorlásról alkotott nézete miatt nemes egyszerűséggel fasisztának minősítette. Ugyancsak közismert tény, hogy tavaly novemberében Theo van Gogh iszlám-kritikus filmrendező, rovatvezető lett egy 26 éves marokkói bevándorló brutális gyilkosságának áldozata. A gyilkosságot a filmrendező „Alávetettség” című rövidfilmje váltotta ki, amelyben bemutatja a nők elnyomását az iszlám közösségekben. A Van Gogh szívébe döfött késsel testére rögzített papírcetlin a következő üzenet állt: „Hollandia a zsidók irányítása alatt áll. ’Szent háborút’ Hirsi Ali, az Amerikai Egyesült Államok, Hollandia, Európa és minden hitetlen ellen”. 2004. áprilisában az imént említett szomáliai származású holland liberális VVD párti (Szabadság és Demokrácia Pártja) parlamenti képviselő, Ayaan Hirsi Ali, az Algemeen Dagblad című lapban az amszterdami El Tawheed mecset bezárását követelte a kormánytól, mivel a mecset a női körülmetélésre, a feleségek verésére és a homoszexuálisok kivégzésére felszólító könyveket publikált és árult. A „De weg van de moslim” (A muzulmánok útja) című könyv tanácsokat ad például a homoszexuálisok kivégzésének módszerére: fejjel lefelé kell őket lehajítani egy magas épület tetejéről, ám ha ennek ellenére életben maradnak, akkor halálra kell őket kövezni. Ugyanez a mecset terjesztette a „Fatwa a muzulmán nőkről” című könyvet (fatwa: muzulmán vallási vezető által kiadott hivatalos közlemény vagy parancs), amely szerint a muzulmán nők 100 botütésre ítéltetnek, amennyiben hazudnak. Ha pedig nem hajlandók férjükkel közösülni, továbbá férfi rokon kísérete vagy férjük engedélye nélkül hagyják el otthonukat, férjük kitagadhatja őket. A könyv a muzulmán nők nemi szervének megcsonkítására is felszólít, arra hivatkozva, hogy a körülmetélt nők képesek kordában tartani nemi vágyukat. A könyv szerint a tudomány bebizonyította, hogy a férfiak és nők biológiai természete, fizikai képességei és mentális kapacitása különbözik, éppen ezért a nőket nem illetik meg ugyanazok a jogok és kötelességek, mint a férfiakat. A holland parlament képviselői és a média tovább támadta a mecsetet, amiért annak imámja úgy utalt a nem-muzulmánokra, mint „a pokol tűzifáira”. A mecset vezetői a holland kormány intézkedései után úgy érezték, hogy (a sajtókampány következtében) az európai iszlám intézmények elleni erőteljes támadás áldozatai lettek. A múlt évben legalább 15 készülő terrorista cselekményt tárt fel és előzött meg a holland rendőrség. A terrorakciók célja az volt, hogy Hollandiát megbüntessék, amiért 1300 fős békefenntartó csapatot küldött Irakba.

A norvég Aftenposten című napilap feltárta, hogy a pakisztáni muzulmán vezető, Qazi Hussain Ahmed „korábban kedvező megjegyzéseket tett Oszama bin Laden-re és pártjára, a Dzsamaat-e-Iszlami-ra, és az al-Kaida hőseit is éljenezte”. Ennek ellenére Norvégia készségesen fogadta be Qazi Hussain Ahmed-et, aki az oszlói Muzulmán Kulturális Központban tartott nyilvános beszédet. A norvég médiában azonban nem volt hajlandó választ adni arra a kérdésre, hogy egyetért-e a homoszexuálisok kivégzésével. A holland Theo van Gogh meggyilkolását követően a norvég parlament biztonsági tanácsához fordulva, a szélsőjobboldali „Fremskrittspartiet” (Haladás Pártja) elsőként szólította fel a kormányt arra, hogy szigorúbban ellenőrizze a Norvégiában élő szélsőséges muzulmán köröket, és tegye kötelezővé az imámok hivatalos elismerését.

Eurábia szövedéke

Nyugat-Európa legnagyobb országaiban ma több mint 12 millió muzulmán él. Mikor és hogyan jelentek meg Európában ilyen nagy számban? Hogyan és miért alakultak ki az előbbiekben vázolt kulturális-társadalmi feszültségek? A bevándorlók első hullámának egy része Nyugat-Európa régi gyarmatairól: Ázsiából, Afrikából és a Karib térségből érkezett, a 60-as évek elején. Az 1970-es évektől már nem csak az úgynevezett „munka-alapú” bevándorlók, hanem a gazdasági, politikai menekültek is nagyszámban megjelentek. Mindeközben az új liberális bevándorlási törvények lehetővé tették a családok egyesítését is, amelynek következtében az Európába települt bevándorló családok száma és az egyes családtagok létszáma megnőtt. Az ázsiai és afrikai bevándorlók számának radikális növekedéséhez hozzájárult az európai átlaghoz képest magas népszaporulat, az illegális bevándorlók megjelenése és az állampolgárság megszerzése érdekében kötött házasságok is. Az ily módon kialakult második és harmadik generációra gyakran jellemző, hogy saját közösségének határain belül marad, nem beszéli a befogadó ország nyelvét, elutasítja törvényeit, ami elvileg és gyakorlatilag is lehetetlenné teszi integrálódását. A beilleszkedés nehézségét paradox módon még az is erősítette, hogy a befogadó országok a multikulturalizmus nevében mecseteket, muzulmán egyházi iskolákat és lakást biztosítottak a muzulmán bevándorlók számára, amellyel valójában tovább erősítették elkülönülésüket a társadalomtól.

Robert Spencer iszlámszakértő szerint a dzsihád minden muzulmán kötelessége. A dzsihádot többféleképpen lehet értelmezni: az iszlám hit megvédése a kritika ellen, az iszlám terjeszkedésének a támogatása anyagilag, erőszakkal vagy gyakran a nem-muzulmán országokba való bevándorlással, szaporodással. Egy átlag muzulmán asszony 6,9 gyereket, amíg az átlag nyugat-európai nő 1,66 gyereket szül. Egyes nézetek szerint a muzulmán bevándorlók egy részének legalábbis nem a jobb gazdasági körülmények közti békés élet volt az elsődleges célja, hanem a saját felfogása szerinti béke megteremtése, azaz az egész világ iszlám hitre térítése.

Hirsi Ali az átívelhetetlen kulturális szakadékban látja a muzulmánok európai integrálódásának lehetetlenségét. „Az iszlám lényege teljesen inkompatibilis a liberális demokráciával. A Korán és a Hadith szerint a nő a férfinak alávetett, a hitetleneket ki kell végezni, csakúgy, mint azokat, akik elfordulnak az iszlámtól”. Minden muzulmánnak a Saría, az iszlám isteni törvénye szerint kell élni. E törvények az élet különböző aspektusait szabályozzák: a családi kapcsolatokat, örökösödést, adózást, megtisztulást és az imákat. A Saría nem tesz különbséget világi és vallási jog között.

Sultanah Parvin, Nagy Britanniában élő tanár a Guardian című lapnak nyilatkozva szintén megállapítja: „Az iszlám nem kompatibilis a szabadság és választás nyugati fogalmaival – ez lehetőséget adna a nőknek például arra, hogy miniszoknyát hordjanak. Az iszlám szemszögéből ez elfogadhatatlan”. Ugyancsak a Guardianban olvasható Reem Maghribi, a Sharq című arab életmód magazin főszerkesztőjének magyarázata a beilleszkedésről: „Az integráció nem azt jelenti: „valamivé válni”. Azt jelenti, hogy részt veszünk valamiben, és Nagy Britannia átalakuló arculata nagyon sokféle „britséget” mutat”.

Mi lehet az oka annak, hogy az óriási kulturális különbségek ellenére az iszlám ilyen radikálisan terjed Európában? Bat Ye’or „Eurábia” című könyvében azt írja, hogy Európa 30 évvel ezelőtt indult el a politikai megbékélés, alkalmazkodás és az iszlám kultúra előtti engedelmesség lejtőjén, rövid távú politikai és gazdasági célok elérését szem előtt tartva. Európa mára a zsidó-keresztény civilizációból Eurábiává vált: egy átmeneti világi muzulmán társadalommá, amelyben a zsidó-keresztény hagyományok gyorsan eltűnnek. Robert Spencer magyarázata szerint sok európai is szimpatizál, vagy áttér az iszlámra. Véleménye szerint az iszlám sok olyan ember számára vonzó, aki megcsömörlött az „immorális” nyugati világtól, elnyomva érzi magát, vagy úgy érzi, hogy a társadalom peremére szorult.

Szigorodó bevándorlási politikák

Hogyan reagálnak a kialakult, egyre komplikáltabb helyzetre Európa országai? Általában megállapítható, hogy mindegyik nyugat-európai ország a korábbiakhoz képest (ezt érdemes lenne megnézni) szigorúbban lép fel. Még a második világháború vége óta lelkiismerete által gyötört Németország is. A bajor miniszterelnök, Edmund Stoiber kijelentette: „Itt nincs hely a ’gyűlölet szónokainak’ és a nők elnyomóinak. A bevándorlók el kell, hogy fogadják a német értékeket. Akik ezt nem fogadják el, azoknak azt mondhatom: nem a megfelelő országot választották”. Helmut Schmidt, volt kancellár elismerte: a 60-as években hozott döntés hiba volt, nem kellett volna vendégmunkásokat hívni Németországba. A német sajtó is egyre nyíltabban beszél a problémáról: nemrégiben az egyik német tévécsatorna nyilvánosságra hozott egy titkos felvételt, amelyen egy németországi mecset imámja a hívőknek azt mondja, hogy a németek „a pokolban fognak megégni”, mivel hitetlenek.

A holland jobboldali parlamenti képviselő, Geert Wilders kijelenti: „Eddig toleránsak voltunk a nem-toleránsokkal szemben, és cserébe intoleranciát kaptunk. Ha a törvény, legyen az holland vagy uniós, garantálni akarja a biztonságot, a törvénynek meg kell változnia. Ha szükséges, megváltoztatjuk alkotmányunkat és az európai szerződéseket is. A kormány száműzni akarja a terroristákat”. Wilders-t szókimondó politizálásáért az iszlámisták lefejezéssel fenyegették meg, ezért most hat fegyveres testőr vigyáz rá otthonában. Hollandiában azonban nem csak a jobboldali politikusok, hanem a zöldek, a liberálisok és a munkáspártiak is elismerik a helyzet tarthatatlanságát. Ennek egyik első eredménye, hogy a korábbi 43.000 helyett évente már csak 10.000 menekült ügyét tárgyalják, s a kérelmek kilenc tizedét visszautasítják.

Dániában tavaly új, az állampolgárság megszerzését szintén megszigorító szabályzást vezettek be. Bertel Hårder, menekült-, bevándorlás- és integrációs ügyi miniszter közölte: a nemzetközi egyezmények felrúgása nélkül kormánya drasztikusan csökkenti a bevándorlók számát. A korábbi szabályzáshoz képest, a menekültek 3 év helyett 7 év után kapnak állandó tartózkodási engedélyt. A külföldről érkező házastársakat, akik 7 évnél korábban elválnak, kitoloncolják. Az ország által befogadott menekültek száma 1993-ban 14.347 volt, ez a szám 2003-ban már 3.500-ra csökkent.

Egyedül talán Nagy Britannia nem tesz (egyelőre) Európa többi országához hasonló radikális intézkedéseket. Azok a szomáliaiak például, akik elfogadhatatlannak érzik a holland „erőltetett asszimilációs” politikát, nagy számban az angol Leicester vagy Birmingham városokba költöznek. A Brit Bevándorlási Hivatal adatai szerint 2003-ban 18.050 szomáliai települt le Nagy Britanniában, ezzel ők képezik a menekült státuszra jelentkezők legnagyobb csoportját. A legfrissebb közvélemény kutatások szerint a brit lakosság 75%-a gondolja úgy, hogy túl sok a bevándorló Nagy Britanniában, 74% szerint a kormány nem nyílt és őszinte a bevándorlók ügyében. A brit kormány valóban nem következetes álláspontot képvisel e tekintetben. Tony Blair miniszterelnök 2005. február elején kijelentette: a bevándorlóknak új, keményebb feltételeket szabnak meg. Egy héttel később Charles Clarke belügyminiszter viszont azt közölte: „Több bevándorlót akarunk, hogy többen jöhessenek Nagy Britanniába tanulni, dolgozni, vagy menekültként”. Úgy tűnik, a bevándorlási politika itt még valóban viták alatt áll.

Ezzel együtt az EU-ban az elmúlt esztendőben 22 százalékkal kevesebb menedékkérő lapot igényeltek, mint 2003-ban.

Az EU-nak bevándorlókra van szüksége?

Ha az Európai Unió egy belső határok nélküli életközösség, akkor a bevándorlást az Európai Unió szintjén is kell szabályozni. Az uniós útlevelet az összes tagországban elismerik, tehát ha valakit az egyik országból kitoloncolnak, vagy menekültként fogadnak be, az összes többi uniós országban is érvényes intézkedésnek számít. Ennek ellenére az európai politika szintjén az egyes tagországokban végbemenő intézkedéseknek ellentmondó szabályzások vannak érvényben. Vladimir Spidla, az EU munka- és társadalomügyi biztosa februárban jelentette ki Brüsszelben: „Európának nagy számú gazdasági bevándorlóra van szüksége. Ha a következő két hétre gondolunk, természetesen nem úgy tűnik, de hosszú távon nézve mindenképpen szükség van bevándorlókra”. Az Európai Unió a vámhatárokat képes eltörölni, de vajon meg tud-e birkózni a bevándorlás okozta kihívásokkal?

Nyugat Európában a 7-8. század óta nem volt ilyen óriási mértékű változás a lakosság összetételében. Az átalakulás jellemzője, hogy az állampolgárság nem nemzeti, hanem egyre inkább vallási dimenziót nyer. Az európai országokba beágyazódott muzulmán közösségek vallási identitásuk alapján határozzák meg állampolgárságukat, és vesznek részt a politikai életben. Ezzel szemben a zsidó-keresztény gyökerekre hivatkozó, vagy azt vitató Európa vallási értelemben egyre kevésbé egységes. Shamuel Trigano, a Paris-Nanterre-i Egyetem professzora szerint „Európának nincs kulturális vagy politikai identitása, sem közös értékei.(ez is nagyon érdekes lehet) Az európai identitás válságának beláthatatlan és mély következményei lesznek”. „Nyugatiságunk” közös hivatkozási pontjai talán az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, vagy a közösségi vívmányok, netalán a demokrácia értékei lehetnek. Azonban a jogok és szabadságok világában az iszlám nyugat-európai jelenlétének eredményeképpen növekszenek a vallásszabadság, a tolerancia, a szabad véleménynyilvánítás és vallásgyakorlás körüli ellentmondások. A vallás erősödő befolyásának hatására az európai demokráciák pluralizmusa új kihívások elé néz, amelynek legnagyobb feladata bátran és kritikusan felülvizsgálni jelen helyzetét, megteremteni a tolerancia és a kulturális különbségek közti egyensúlyt, új kereteket és határokat szabni önmagának mielőtt ismét kirobbanna és végigsöpörne Európán az idegengyűlölet, vagy a civilizációs összecsapásban teljesen eltűnnének Európa népei.

Ha a magyar közvélemény nagy részének figyelmét folyamatosan le is köti a „baloldal” és a „jobboldal” esetenként terméketlen, szellemi-fogalmi innovációk hiányát mutató viaskodása, a politikai döntéshozóknak és az értelmiségi elitnek előbb-utóbb le kell vonnia következtetéseket az Eurábia kísértetét tápláló tényekből. Amennyire jogában áll hallgatni, annyira kötelessége beszélni is, éppen a közvélemény európai szintre emelése érdekében.